Zsigeri gyűlölet.

Üdvözletem.

Valószínűleg sokak számára ismerős lesz, amiről írni fogok. Őszintén kívánom, hogy ne így legyen, de kár tagadni – az ember gyarló, esendő, és sokszor  sötét árnyak között jár.

Éreztetek már olyat, hogy egy bizonyos ember egyszerű jelenléte is sért Titeket? …Hogy nem érdemli meg az értékes levegőt, amit az átkozott tüdője minden pillanatban önzőn elnyel? …Hogy (bár ezt illik tagadni, de) sokkal szebb és könnyebb lenne minden, ha eltűnne az életetekből? …És azt, hogy ha engedelmeskednétek a jó modornak és megszokásnak, s ennek hódolva közel engednétek magatokhoz lélekben, szimplán megfulladnátok?… Sőt, legtitkosabb álmaitokban már talán… meg is öltétek?

Olykor nagyon is megnehezíti az egyén dolgát ez a zsigeri gyűlölet. Főleg akkor, ha az az áruló lelkiismeret, vagy mi a szösznek hívják, az elméjében mocorog, és kellemetlenkedve a füleibe suttogja, hogy “Elég legyen!”
Emlegetni is hányingerkeltő.
És hogy egyes személyek iránt miért alakul ki ez a különös érzet?
Ez erősen változó. Lehet az oka egy elfojtott emlék, egy pofon, vagy akár sok pofon… Nem feltétlenül testileg.

A kérdés inkább az: érdemes-e elfojtani, vagy jobb lenne hagyni, hogy kitombolja magát? Hogy pusztítson, szúrjon, üssön, rúgjon, tépjen, lőjön, rágjon, üvöltsön, fusson, harapjon, tomboljon?…
Ez egy érdekes téma. Ha az ocsmány testének puszta gondolatától nem kapna el a hányinger, talán folytatnám is. Később, majd ha erősebb lesz a gyomrom lehet, hogy még boncolgatom majd.

 

És némi pozitívum.
Végre sikerült lefényképeznem a könyvet. Ez lenne az. Kicsit belecsúszott a kezem, elnézést.


 

Reklámok

A rég szomjazott.

Üdvözletem.

Türelmetlen várakozás, a futár élettörténetének és az elismervényen hagyott aláírásom kuruzsló-módra elhadart elemzésének meghallgatása után végre büszkén bejelenthetem:

Az Edgar Allan Poe Összes Művei I. című kötetet magaménak tudhatom!

Finom, dohos eleganciát sugalló kimunkáltság; szolid, konzervatív színek; ó-hatás… És ez még csak a megannyi kincset elrejtő máz, a megtévesztő látszat! A kemény kötésű fed- és hátlap között csendesen meglapuló évszázados tudáshoz, művészethez és  tömény értelemhez képest mi is a visszafogottan kívánatos külső? Poe olyan szakértelemmel ír bizonyos témákról, hogy a mai világot szemlélve kétség kívül párját ritkítja zsenialitása.
“És mi állunk letűnt értékek romajain…”

…627 oldal feledésbe merült, mégis a világban szerte lappangó múlt.
Fellapoztam, és rögtön magamba szívtam úgy 70 oldalnyi sötét kellemet. Tetszett (milyen sivár szó!) – mérhetetlenül. Hiányzott. A részem volt, és most kiéleződött. Végre éreztem.

Már csak az a következő kérdés: honnan fogom előkeríteni a másik két kötetet? Felettébb ritka példányok. Végül is mindegy, a föld alól is, de megszerzem. Szükségem van rájuk.
Képet ma már nem készítek, de holnap nagy valószínűséggel teszek fel az én büszkeségemről.

Rebbenésnyi fellelkesülésemet a valóság és illúzióim komor kontrasztja zúzta szét. Hogy miért?  Remek kérdés – választ nem ismerek rá. Nem is az indok, a tény a lényeg.
Sajnos a kellemetlenség, amit tegnap a kis Pimasz okozott, mára csak fokozódott. Poe-t olvasva újabb képek jelentek meg, a régiekre épülve – árnyas prózai elemek keringője lírikus érzékiséggel. Áh… Remélem, hogy ezúttal a Drága nem fog délibábként semmivé foszlani, ha utána iramodnék legbelül.

És filmek… Tegnapi választásom (“A kilencedik kapu“) nem bizonyult túl szerencsésnek. Kiváló alakítások, remek felépítés (néhol…), tűrhető effektek – de a vége tönkretett mindent. Már tudom, miért hívják ezt a tevékenységet “filmművészet”-nek. Ilyen elcsépelt és nevetséges zárást tényleg művészet összehozni.

Nos, ma is egy Johnny Depp-féle alkotás került az étlapra, a Félelem és reszketés Las Vegas-ban. Erről már jobb véleményeket hallottam.

Reménykedjünk.

És zárásképp egy kis kultúra:

E. A. Poe – A Holló /részlet/

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár,
“Bús szív!”, búgtam, “ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár!
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!”
S szólt a Holló: “Soha már!”

“Látnok!”, nyögtem, “szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:
Van…van balzsam Gileádban?…mondd meg!…lelkem esdve vár!”
S szólt a Holló: “Soha már!”

Kellemes éjt!

Áruló szövevény.

Üdvözletem.

Átesve a hosszú órákig tartó semmittevésen, majd a  lelkiismeret furdaláson, hogy vajon miért nem csinálok valami hasznosat (győzött a lustaság, muhaha); Internetes információgyűjtésen (te jó ég, mégis csináltam valami értelmeset?); egy üdítő temetőlátogatáson; valamint egy kellemetlen írói válságon végre eljutottam odáig, hogy megnyissak egy új ablakot a böngészőben és valamit ide is firkantsak. Fene.

Reggel szembesülnöm kellett azzal a rettenetes hírrel, hogy az új Poe-könyvemet csak holnap kapom kézhez. Nem repestem a dologért – de azért túlélem.
Hatalmas logikámnak köszönhetően a múlt héten beiktatott könyvesbolt-látogatásom során Böszörményi Rémálom-trilógiájának az utolsó részét vettem meg először, hogy véletlenül se olvassak bele, amíg a többi, jelenleg “fontosabb” könyvön át nem rágom magam. Ördögi zsenialitás. Legközelebb a 6…5…4…-et fogom beszerezni, s csak a legvégén a 9…8…7…-et.
Ha pedig már vásárlásra adtam a fejem, boldogítottam magam egy új, 50 faktoros naptejjel is. Fontosnak láttam beszerezni, mert még el sem kezdődött a nyár, de már kokszos vagyok. Utálom a rakoncátlan pigmentjeimet, a Napról nem is beszélve. Igaz, kicsit aggódom, hogy hogyan fog szuperálni a “Sun Dance”, mert elég ismeretlen márka, de bevallom, nem volt szívem egy Garnier-kencéért 4000Ft-ot kiadni. Ez a 2000-valamennyis éppen megteszi.

Ezek lennének a szerzemények:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Írói válság… Miközben tegnap egy remek verses regényt olvasgattam, az én Drágaságom szinte fejbe csapott. Személyek, helyszínek, mozzanatok, hangulat, szófordulatok… Mind-mind egy másodpercnyi, összetett folyamaton keresztül belibbentek a fejembe, és szinte könyörögtek, hogy ragadjak tollat. Nos, szerencsétlenségemre nem hallgattam rájuk és tovább olvastam. Mire odáig jutottam, hogy megcsípjem az elmémben gúnyosan táncikáló szövevényt, a kis makacs elbújt. Méghozzá remek helyre, mert azóta sem találom. Valószínűleg a napokban valami jó kis zenével megpróbálom előcsalogatni (jelenleg a Theatre of Tragedy-től a Siren-re gondolok), akkor talán újra felfedi magát, és én megörökíthetem.
Ha mégsem jön elő, azt árulásnak veszem. És az árulás vért kíván.

S hogy mi ez a könyvmánia? Á, korántsem rajongok a könyvekért. Sőt kimondhatom – nem szeretek olvasni. Vannak alkotások azonban, miket kár kihagynia az embernek, ugyanis csak javára válhat, ha ismeri a művészet ezen formájának nagyjait. Ilyen kuriózumnak tartom én Poe-t. Eddig minden műve lenyűgözött, és olyan büszke voltam magamra, hogy sikerült lecsapnom az Edgar Allan Poe Összes Művei I.-re! Nagy ritkaság már, összesen egy boltban láttam eddig, onnan is én rendeltem meg az utolsót. Gyűjteményem éke lesz, ha megkapom.

Lassan éjfél. Így estére remek programnak ígérkezik a filmezés. A kilencedik kapu lesz a szerencsés, aki ma kicsit megmocorogtathatja a fantáziámat. Reménykedem benne, hogy nem lesz csalódás, mert már negatív véleményeket is hallottam a műről.
Na majd meglátjuk.

 

Prolusio.

Üdvözletem!

Talán pillanatnyi felindulásból, talán egy mélyebben gyökerező elemi vágyamnak hódolva, vagy az is lehet, hogy egyszerűen az unalmamból fakadó önkifejezés céljából – mindegy is az indok, a lényeg változatlan – ma, 2012. június 24-én belefogtam ennek a blognak a vezetésébe.

Az elhatározásom, hogy életem pillanatainak sorokba szedését ezúttal tényleg lelkiismeretesen folytatni is fogom elég merész ötletnek bizonyul, tekintve, hogy eddig körülbelül minden írásos vállalkozásomat félbehagytam.

De új nap, új (talán nem hiú) remények.

Bizonyára sokakat le fogok lombozni (muhaha), de ezzel az oldallal nem azt szándékszom bemutatni, hogy “milyen Nob egy napja”. Még véletlenül sem. Sőt nem is olyanok részletezésére tervezek kitérni majd a jövőben, hogy mit/mikor/kivel/hogyan/hol/miért csináltam. Sokkal inkább arra szeretnék rámutatni a Kedves Ide Fáradónak, hogy mi lakozik eme picike lélek legsötétebb bugyraiban. (Húha, haladunk. Már az is kiderült, hogy olyanom is van.)

És akkor ejtsünk néhány szót rólam.
A nevem Nobilis, de szerintem egyszerűbb, ha mindenki Nob-nak szólít. Olyan vagyok, mint bárki más, lehet, hogy egyike mindazoknak, akikkel nap mint nap összefutsz. Egy (szó szoros értelmében) sötét alak. Nos, reményeim szerint a sötét jelző nem terjed ki az értelmi szintemre, és ez ellen próbálok tenni is. Szeretem a művészeteket, noha az olvasás nem tartozik a kedvenc időtöltéseim közé. Ehelyett sokkal szívesebben írok. Ha valaki meg szeretne találni, nagy eséllyel a szobám falai, az erdő fái, temetők sírboltjai, templomkertek és templomok padjai, valamint ha időm engedi kastélyok romjai között rám akadhat. Nem vagyok tipikus természetvédő, de nagyon szeretem például a macskákat, lovakat – főleg az utóbbi hátán történő vágtázást.

Huh, ennyi kezdetnek bőven elég is lesz belőlem. Szerintem a bejegyzéseim tisztább képet mutatnak majd rólam a közeljövőben.