The 30 Days Goth Challenge – 25. nap

25. napGondolkoztál már azon, hogy elhagyd a szubkultúrát? Ha igen, mi vitt rá erre?

Vészesen közeledvén a kihívás végéhez elérkeztünk egy nagyon fontos kérdéshez.

Biztos minden ember érezte már úgy, hogy na akkor itt és most elege van mindenből, és legszívesebben kiszaladna a világból a bőrét, mint a múltja minden rejtett titkának képviselőjét letépve magáról – elfordulva mindentől, ami addig kedves volt a számára.
Sajnos kijelenthetjük, hogy az élet nehéz, és a sors nem mindig rózsaszín (esetünkben fekete) fellegekkel kecsegtet. Nem. Az élet tele van bonyodalmakkal, akadályokkal, miket nem könnyű áthidalni, sőt olykor túlélni sem. Bárki elérhet egy olyan mélypontra, ahol már semmi sem számít, és minden értelmét veszti – na ez az a pont, amikor csak a saját jellemünk, saját lelkünk erőssége és őszintesége határozza meg, hogy túllépünk-e az addigi önmagunkon, vagy szilárd karmokkal megragadjuk régi énünk azon darabját, amit elkeseredettségünkben talán egy időre a pokolba kívántunk, de ami nélkül jobban belegondolva senkik vagyunk.

Bizony. Én is elgondolkoztam már a “mi lenne, ha…” fennálláson, amit nagy álmodozó és megrögzött filozófus voltomnak tudhatok be. De számomra ez a pont nem a külső hatások miatt köszönt be, mi több egyes intézményekhez és/vagy emberekhez sem voltam/vagyok köteles alkalmazkodni olyannyira, hogy be kelljen áldoznom a személyiségemet a célért.
Viszont ezzel el is érkeztünk az elmélkedésem gyökeréhez. Talán képmutatóságnak fog hangzani, de nem is várok megértést, sem egyetértést:
Igenis van, legalábbis lesz olyan alkalom vagy tényező, amiért cserébe képes lennék beáldozni lényem 90%-át. Ebbe beleértve a “sötét oldalamat”.

Azonban milyen remek kis teremtmény is a szív és a lélek – hiszen abból kiszakítani emberek számára lehetetlen azt, ami ott mélyen meglapul. Éppen ezért, bár a fekete ruháktól képes lennék megválni, sőt talán írás nélkül is kihúznám egy darabig, de teljesen soha nem lennék képes kiszakítani magamból az ott rejlő eszméket, képeket, ideákat, szépséget. És valószínűleg negyven éves (ha Isten megsegít) családanyaként már mellőzni fogom a fűzőket, sőt acélbetétest sem fogok hordani, odabent viszont ugyan az az álmodozó, (talán hiába) reménykedő, fantáziadús ember fogok maradni, aki mindig is voltam – valószínűleg egy kicsit meggyötörtebb, de sokkal tapasztaltabb és érettebb verzióban.

Összefoglalva: maga a “kilépés” gondolata már természetesen megfordult a fejemben, de hogy éljek is a lehetőséggel, az kizárt – külsőségekben pedig még nem kényszerültem rá, szerencsére.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s