A 30 Napos – 15. nap

Hol szeretnél lenni/tartani 5 év múlva?

Ha minden igaz, öt év múlva még egyetemista leszek… Bár sok tényező bezavarhat, és számomra az sem mellékes, hogy hová nyerek felvételt. Mindenesetre intézménytől függetlenül remélem, hogy a titulusom addigra “Bölcsész Kisasszony” lesz. (:
Emellett akkora már szeretnék sokkal önállóbbá válni, az egyetem mellett dolgozni (lehetőleg pincérnőként, mert azt nagyon szeretem, de a különórák lebonyolítása sem állna tőlem távol… majd kiderül, melyik lesz addigra jövedelmezőbb). Egy fokkal érettebb gondolkodásmód sem ártana, és a felhőim közül is pár méterrel lejjebb ereszkedhetnék – viszont az számomra végzetes lenne, ha a fránya idealizmusom cserbenhagyna, tehát csak módjával.
Egy meglehetősen stabil kapcsolatnak is örülnék már huszonéves fejjel, valamint egy olyan baráti körnek, ami végre szuperálna…
A végére pedig még egy nagyszabású terv: reménykedem, hogy az írást addigra már nem csak hobbiszinten űzöm majd.

Reklámok

A 30 Napos – 14. nap

Dolgok, amiket szeretsz/utálsz

Váháhá. 😀 Előre elnézést kérek, de ez az a téma, aminél nem tudom megállni, hogy ne írjak regényt. Tehát akinek olvasni van kedve, jó helyen jár.
/Valószínűleg még jó pár dologgal bővíteni fogom./

Szeretem a(z;zt)…

…sötét, beteges, morbid dolgokat.
…temetőket, kastélyokat, templomokat, várakat és várromokat; azok emelkedett hangulatát.
…erdőket, és a benne megejtett sétákat – főleg éjjel.
…egyedüllétet (nem összetévesztendő a magánnyal!).
…félhomályt, gyertyafényt.
…macskákat, lovakat.
…a toleráns, empatikus, jószívű, értelmes, erkölcsös, tisztaszívű, egyenes és őszinte embereket.
…(jogos, túlzásba nem vitt) önkritikát.
…szabadságot; ha öntörvényűségem érvényesülhet.
…irodalmat, nyelvtant, művészeteket, idegen nyelveket.
…írást, költészetet.
…Edgar Allan Poe, Puskin, Goethe, Tóth Árpád, Radnóti Miklós és Ady Endre művészetét.
…fotózást.
…égbolt vizslatását.
…utazgatást.
…elvont filmeket.
…csipkét.
…fűzőket (függő szinten), igényes ruhákat.
…arany ékszereket, kereszteket.
…eleganciát, jó ízlést.
…sebességet.
…ölelkezést.
…körömlakk -, benzin – és gázolajillatot.
…porszívó – és hajszárítózúgást.
…csokit, édességet, sütiket, jégkrémeket.
…sajtos ételeket.
…alvást, álmokat, főleg a rémálmokat, és az ébredés utáni kellemes bizsergést.
…minőségi zenéket; a zongora és hegedű léleksajdító hangját, és a meghallgatásuk közben/után érzett katarzist/megdöbbenést, ami rávilágít arra, hogy valahol mélyen odabenn, a lényem legsötétebb zugában talán megbújik egy „lélek”…
…ésszerűséget, józan ítélőképességet, és azt, ha valaki észérvekre alapoz, nem csak a maga igazát próbálja vakon érvényesíteni, mások álláspontját figyelmen kívül hagyva.
…reményt, hitet, szeretetet.
…érzéseket, érzékeket.
…”emberséget”, gerincességet, lelkiismeretességet.
…jó társaságot, koncerteket.
…szeretteimet; az olyan barátságokat, amiket megedzett az idő és a szükség.
…ha komolyan vesznek.
…ha rám hagyják a döntéshozatalt.
…ha békén hagynak, vagy érdeklődnek irántam, ha éppen arra van szükségem.
…ha elismernek.
…az én saját kis Utópiámat odabenn.

Utálom a(z;zt)…

…korán kelést.
…várakozást (fene a türelmetlenségemet.)
…ízléstelen, csiricsáré bizsukat.
…túl színes, tarka dolgokat.
…nyári forróságot, Napot, főleg ha a szemembe merészel sütni.
…madarakat.
…mákot, diót, mazsolát, mézet, krumpli – és tökfőzeléket.
…rózsaszínt, sárgát.
…testnevelést, történelmet és minden reál tantárgyat, s persze (diák lévén) az iskola intézményét.
…számokat, főleg évszámokat.
…számomra igénytelen zenéket.
…olyan filmeket, amiknek az első tíz percéből kikövtkeztethető, hogy mi lesz a vége.
…nevetséges grafikájú számítógépes játékokat.
…erkölcstelenséget, korrupciót, közönséges és éretlen viselkedést, értetlenséget.
…a kivételező tanárokat.
…ha valaki tapintatlan, megbízhatatlan, rosszindulatú, barátságtalan, hiú, előítéletes, lenéző, irigy, gyáva…
…okoskodást ész nélkül.
…mai elkeserítően nagymértékű metroszexualitást.
…igénytelenséget.
…olyan kéregető csöveseket, akikről egy kilométerről lerí, hogy piára kell a pénz. Az ilyen dögöljön éhen. -.-
…tarháló punkokat.
…divategyéniségeket, „pózereket” (még mindig idétlen szó…)
…üresfejű libákat és az „én vagyok a Jani!” típusú hímeket.
…utánzást, megjátszást, jellemtelenséget.
…ha valaki azt hiszi, hogy felvesz egy fekete szoknyát, és attól goth lesz (csak egy példa, más stílust/szubkultúrát is mondhattam volna).
…virágokat.
…rossz helyesírást.
…ha piszkálnak.
…ha elítélnek előzetes ismeretség nélkül.
…”csi”-s beszédstílust (cukcsi és társaik. Huh.)
…kegyeletsértést; ha valaki annyira primitív, hogy (legyen bár pogány vagy bármi) rongál/lepisál/leköp stb. sírokat, templomokat. Az ilyen állatok elég erősen golyóérettek.
…a hányásukban fetrengő, mértéktelen egyéneket (ne álszenteskedjünk, megesik, hogy én is iszom, de azért van egy határ…).
…ha valaki rögtön feladja a harcot, ahelyett, hogy küzdene.

Vérző Apokalipszis.

Üdvözletem.

Amit most érzek, az szinte leírhatatlan.
A lelkem zokog, az elmém tagad, a kezem remeg, és próbálom magam belefojtani az önámításba, de sajnos minden perccel közelebb állok a szemeim felnyílásához.
És hogy mi vezetett el ehhez az egész összeomlás-közeli állapothoz?

Kanyarodjunk csak vissza a sokszor emlegetett esti mesénkhez, a Viszlát Ében Project-hez.

…Volt egy lány. Gyönyörű aranyhajjal áldotta meg a sors, ami kicsit ugyan rakoncátlannak, mégis nagyon mutatósnak bizonyult. Azonban a lány megelégelte az angyalka-kinézetet, és bemázoltatta a haját koromszínre. A lány boldog volt, örült, hogy a sok tiltakozás és figyelmeztetés ellenére a fekete haj nagyon is jól áll neki, és hogy végre a lelke egy darabkája mosolyoghatott vissza rá a tükörből.
Azonban a hollószín hajkoronának túl magas volt az ára. Először csak alig észrevehetően töredezni kezdett a lány haja, majd minden szemtelenség határát átlépve markostól hullani kezdtek a szépségesen sötét szálak. A lány várt, azonban a helyzet csak romlott, és érezni kezdte, hogy kezébe kell vennie lobonca sorsát. A pokol számtalan bugyrát megjárva lélekben lemondott a hajfestésről – legalábbis ezt próbálta elhitetni magával -, és elhatározta, hogy visszanyeri az aranyhaját.
A procedúra kegyetlennek bizonyult – egyre világosabb, de hatalmas mennyiségű festékanyag, szőkítőpor, hajradír – s mindezen kínzóeszközök csak azt érték el, hogy a lány hajának (szó szerint) kétharmada kihullott, a többi pedig még töredezettebbé változott. A színe azonban irreálisan sötét maradt továbbra is.

De véget érhet így a történet? Vagy illő volna itt is happy end-del zárulnia az egésznek?…
Nos, jelenleg a happy end az, amit legkevésbé érzek. Helyette a gyomromat belülről fölemésztő kavargás, a visszafojtani próbált remegés maradt, és a tudat, hogy valami véget ért.
Bizony. A fülemben még most is hallom seregnyi tétova angyal sirámos requiemjét, és a kárörvendő démonok füstös nyoma fullasztó komorsággal ül a szívemen. Vége.

A végzetes gondolat a konyhában ért utol, ahol a reggeli hajmosás után a hajamat szárítottam. Anyámmal beszélgettem, és éppen azt taglaltuk, hogy alig van már hajam, amikor egy gondolat úgy fejen talált, hogy szinte hallottam irritáló koppanását a homlokomon.
Anya. Vágd le a hajam.
Igen. Ezt a mondatot visszaolvasva hátranyúltam a (már nem létező) hosszú copfomra, és a szívem ismét elszorult.
Először nem akartam én olyan vészesen sokat, aztán anyám előállt a zseniálisnak tűnő ötlettel, hogy vágjuk le hátul akkorára, mint amilyen hosszú a frufrum, így együtt tudnak majd nőni. Belementem.
És mi az eredmény?
Mínusz húsz centi a hajamból (ez nagyon sok!!!), ami felbecsülhetetlen kín a számomra.
És a vicc az egészben, hogy kb. egy év múlva újabb (legalább) tíz centivel  fogok megrövidülni, s akkor talán már nem lesz a lenövésem lehányós kategória.

 

 

 

 

 

 

 

 

 
Igaz, hogy milyen sok? o.O Bár a kép természetesen nem adja vissza az eredeti hatást, de higgyétek el, hogy gigászi mennyiség.