“Itt van az ősz, itt van újra…

S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja Isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Ahogy Petőfi Művész Úr is megírta hajdanán, végre beköszöntött az év leggyönyörűségesebb időszaka – de vele ellentétben én jól tudom, hogy miért szeretem ezt a három hónapot.
Ilyenkor valami titokzatos bizsergés járja át a lelkemet, és olyan érzések kavarognak bennem, amik lángra gyújtják az érzékeimet.
Mert ott van például a Mindenszentek és a Halottak napja, a két kedvenc ünnepem. Ilyenkor minden évben annyi temetőt látogatok meg, amennyit csak tudok – nem számít, hogy az adott helyen nyugszik-e hozzátartozóm, – és próbálom magamba szívni azt a szent misztériumot, amihez hasonló izgalmat más nem képes kiváltani belőlem. Számomra egyszerűen utánozhatatlan a hangulata. A temetők, a mécsesek, a tűz melege, a koszorúk bizsergető fenyőillata, a hűvös szellő, ami ólomsúlyú élettel tölti el a tüdőmet… És persze az a sok ember a temetőkben. Hiszen ez minden évben kivételes alkalom, mert az ott megszokott túlvilági csend és nyugalom csak ezen a különleges napon kerül felbolygatásra – mit leírhatatlanul élvezek. De kihagyhatatlan persze a Mindenszentek éjszakája is, amikor minden évben vagy barátnőmmel, vagy egy nagyobb baráti társasággal kimegyünk a helyi temetőbe, csodáljuk a szemet – és lelket – gyönyörködtető fényeket, táncolunk, nevetünk, olykor szeretteink sírja felett ejtünk egy-egy könnycseppet, és minden keresztnél, ami az utunkba akad, meggyújtunk egy-két teamécsest. (Te jó ég, hogy fog ez hiányozni, ha már nem leszek független…:( )
Aztán az őszhöz kötődik még a születésnapom, aminek kimondhatatlanul örülök, mert ennél szebb időpontban maximum novemberben lehetne (nem, még akkor sem!) ez a jeles esemény. Mivel nem nagy titok, és szerintem nem nehezen kinézhető belőlem, hogy nem vagyok egy bulizós alkat, így a tavaszi-nyári születésnap nem is lenne nekem való, ellenben az ősz páratlan hangulata pontosan engem tükröz.
Én ugyan utálom a teákat, a fahéjat, az almát, a fahéjas-szilvás dolgokat, a forralt bort, és minden egyéb tipikus őszi-téli finomságot, s főleg a vaníliát pártolom, ilyenkor mégis lázasan szagolgatom végig a boltok és vásárok illatgyertya-készletét, és gyermeki izgalommal élem meg az ősz minden csodáját – a lenyűgöző alkonyoktól a lehulló, ropogó leveleken át az őszi máglyákig. (Áh…*-*)
Azonban azt is tudom, hogy az én rajongásom ellenére sokan ki nem állhatják ezt az évszakot, így a Tumblr segítségével készítettem egy kis ajánlót.
Alias “amit én szeretek az őszben.
Kellemes csemegézést és őszt mindenkinek. (:
(Angolosok előnyben, de ha ráviszitek az egeret a képekre, némi támpontot kaptok a jelentéssel kapcsolatban.)



 

 

 

 

 

 

 

Reklámok

Pozitív Kezdetek.

Üdvözletem.

Szélsebes vágtával rontott ránk újra az ősz – és mi tagadás, ezt a diákgyilkos folyamatot a nyár vége felé én már természetellenes módon vártam.
És hogy miért?
Az utóbbi három hónap életem eddigi talán legmeghatározóbb időszakát jelentette. Sokat változtam, formálódtam, egyes dolgokhoz felnőttem, máshoz pozitív módon visszakomolytalanodtam, néhány témára megértem, néhányhoz viszont gyermeki szenvedéllyel kezdtem el újra viszonyulni. Ez már csak azért is furcsa, mert ha azt nézzük, meglepően unalmasnak és eseményszegénynek tetszett a nyaram – ezzel ellentétben belül végig fortyogott a tudásvágy, a komolyság, pezsgett a gyarapodási szándék, és a fontos dolgokat kezdtem el értékelni a jelentéktelenekkel szemben. Ráeszméltem, hogy magam vagyok a sorsom kovácsa, és más nem álmodhatja meg helyettem az álmaimat, s nem alapozhatja meg a jövőmet.
Ez az átalakulás nem csak a személyiségjegyeim megváltozásában nyilvánult meg – más dolgok kezdek el érdekelni, még kifinomultabb lett a szépérzékem, egy hangyányival tudatosabb lettem stb. – tehát csupa olyan dolog, amiről azt hittem, hogy egy emberben hosszú évek alatt formálódik meg és teljesedik ki, az pedig eszembe sem jutott volna, hogy a téves elképzelésemmel ellentétben egyszerűen csak fejbe fog engem vágni ez az új életforma, és én majd csak pislogok, hogy: “ez eddig is bennem élt volna?…”
Igen, a kérdések. Egyre több kérdés, egyre több válasszal.
Tényleg hiányzik ez nekem?
Nem keverem össze véletlenül az intuíciókat a hirtelen felismeréssel?
Eddig tényleg ilyen vak lettem volna?
Kezdek felnőni?“…

Eltelt a nyár, és újra visszakényszerültem az iskolába, valamint a kollégiumba. De ezúttal nem éreztem kínszenvedésnek a tanulást, sőt újszülött módjára szívom magamba a tudást, főleg az általam szeretett tantárgyaknál. Sokat változtam, és ez magam számára szembetűnő, másoknak viszont csak egy porszemnek tűnhet az élet folyosójának mocskos padlóján.
De én érzem. Tudom.