A 30 Napos – 28. nap

Álmaid állása

Emlékszem, amikor óvodában, kiscsoportos kölyökként azt a feladatot kaptuk, hogy rajzoljuk le, mik szeretnénk lenni, ha nagyok leszünk, Én tanácstalanul körbenéztem, és jobb, sőt bármilyen ötlet híján lerajzoltam az egyik óvónőt. Vicces, mert ez az ostoba, minden kreativitástól mentes rajz a következő évre, amikor ugyanezt a feladványt kaptuk csak annyiban változott, hogy a képen a teremben a játékokat mindenféle iskolaszer váltotta fel. Aztán jött a következő év, majd a következő, és nagycsoportosként ugyanazt a “tanító nénit” firkáltam le, amit négy évesen.
Aztán jött az iskola, és az óvodás elképzelés nem változott. Legkedvesebb elfoglaltságaim közé tartozott, hogy magányosan rójam a köröket a szabad ég alatt, és fejben magazinokat és feladatos könyveket gyártottam. Arra is tisztán emlékszem, hogy amikor a “nagyoknak” (felsősöknek) terveztem gondolatban foglalkoztatót, nem tudtam, milyen nagyfiús/nagylányos feladatokat rakhatnék bele. 😀 De ügyesen megoldottam.
Teltek-múltak az évek, és mint minden iskolában, úgy nálunk is bevezették harmadik osztályos korunkra a fogalmazás órát. Ekkor vált igazi rögeszmémmé az írás. Emlékszem, hogy az osztályfőnököm jóvoltából minden éven legalább egy fogalmazásom bekerült a helyi magazinba. Akkor még nem értékeltem ezt, és fogalmam sem volt róla, hogy ez megtiszteltetés, de mára már hatalmas jelentőséggel bír, és nagy löketet ad lelkileg.
Ismét eltelt három év, és hatodik osztályos, tizenkét éves “nagylánnyá” cseperedtem. Eljött a pályaorientációs időszak előszele, és ki kellett töltenünk egy kérdőívet, valamint ha jól emlékszem, egy fogalmazást kellett írnunk a terveinkről a jövőre nézve, miben szintén a magyar tanári szakmát boncolgattam (az akkori magyar tanárom volt rám a legnagyobb hatással, támogatott, sok versenyre küldött).
Eztán jött egy bonyodalmasabb időszak, iskolaváltás, új tanárok, új közeg, és ekkor kezdtem végképp elfeketedni. Ugyan a magyar iránti szenvedélyem nem hagyott alább, mégis kicsit elkezdtem a kémia és a matematika irányába orientálódni (ezen két tantárgyat az igazgató tartotta, aki eszméletlenül értette a dolgát). A magyar tanáraim közül az ekkorinál (aki egyben az osztályfőnököm is volt) éltem a leginkább passzív időszakomat. Nem is értettem… Ha már egyszer egy ember magyart tanít és egy diák pont abba az irányba húzódik, melyik ostoba pedagógus kezdi el a gyereket a másik irányba lökdösni? Rejtély… Mindenesetre az elreálosodásom egyre nőtt, matek és kémia versenyekre kezdtem el járni egész szép eredményekkel magyar helyett, és a felvételi előtt megejtett pályaorientációs tesztemen az jött ki, hogy legyek KÖZGAZDÁSZ. Az állam leesett. És a vicc, hogy még fontolgatni is kezdtem…
De aztán meglepetésemre az osztályfőnököm beszélt anyámmal, és kérte, hogy ne induljak el azon a pályán, és ne abba a bizonyos közgázt oktató intézménybe felvételizzek. Bár akkora már nem volt kérdés, hogy hová felvételizem (óvoda óta abba az iskolába és osztályba készültem, ahová most járok), és félig dacból, félig ostobaságom iránti bosszúból, s részben a hirtelen feleszmélésem következményeként felvételiztem a jelenlegi iskolámba. Akkora már tiszta szívből gyűlöltem a reál tantárgyak minden formáját, ami azóta is fennáll (meg is látszik a jegyeimen, sajnos), és a szomorú, hogy a múlt igazolja, hogy ha akarnám, tudnám én az összes tantárgyat, de ez az elvekből fakadó, keserű gyűlölet nem engedi át az információkat a tudatom falán. Ezzel ellentétben egy kétszáz szavas angol dolgozatra elég egy szünet óra előtt felkészülés gyanánt, de a fizikát egy évig is tanulhatnám egyfolytában, sosem ragadna meg.
Nos, visszakanyarodva. A felvételi azt tükrözte, amire számítottam: majdnem maximális pont magyarból, siralmasan minimális matekból. De nem érdekelt, tudtam, hogy ez így van jól, és céltudatosan adtam be a felvételi kérelmemet a mostani iskolámba – és csak abba. Máshová nem is felvételiztem, bár ha nem jött volna össze, az egyik gimi magyar szakát, egy másik spanyolját, a jelenlegi angolját vagy egy negyedik média szakát céloztam volna meg.
Igen, egy ideig az újságírás is imponált nekem, de ez körülbelül addig tartott, amíg rá nem eszméltem, hogy hopsz, ez média. MÉDIA. Hányinger.

Tehát a konzekvencia: ha négy éves koromtól a mai napig kizárólag a magyar nyelv és irodalom, valamint tanári szakma az, ami fantomként kísért és képtelen elhagyni engem, akkor ez már jelenthet valamit.
Illetve… Van még egy munka, amit örömmel végeznék (titkos álmom), de az nem publikus.

Reklámok

A 30 Napos – 27. nap

Ha lenne 3 kívánságod, mit kívánnál?

Nahát. Amikor kislány voltam és barátnőmmel, K.-val néztük az Aladdin mesét, ezen a kérdésen sokat gondolkoztunk. Persze gyermeki naivitásunkból fakadóan rögtön a “hogy legyen végtelen kívánságunk” verzió ötlött fel.
Nem tagadom, amikor elolvastam a kérdést, most is azonnal ez villant be, de ahogy egyre többet elmélkedtem a lehetőségen, egyre antipatikusabbnak hatott.
Nem, a végtelen kérés nem kiváltság. Inkább teher, ami ember képtelen felfogni, mekkora pusztításra képes.
Nem tudom, ki miben hisz, de ezt az omnipotensséget hagyjuk meg Istennek, Buddhának, Allahnak, a Sorsnak, a Végzetnek… Ki hogyan nevezi.

Számomra az egyetlen kívánság az volna, hogy minden ember tapasztalja meg, hogy milyen őszintén szeretni és szeretve lenni. Ez megváltoztatna mindent.

Gyötrelmes Igazság.

“Hátborzongató. Tényleg az.
Ez… Megihletett egy posztot.

…Írtam ezt tegnap este.
Nos, a rengeteg bennem kavargó érzelem szinte sikoltott a sorokba foglalásért (nagyon régen éreztem ilyen erős késztetést az alkotásra), de mivel egy bizonyos dolog keresztbe húzta ezen számításaimat, s mindössze erre a hét szóra tellett Tőlem, egyszerűen kiborultam. Mint egy hisztis kis liba.
Furcsa, mert bár ritkán előtör belőlem ez a bonyolult lelki állapot (egyszerűen definiálható a “dögöljön meg mindenki” kifejezéssel), ez a tegnapi olyan érzékeny hangulatban kapott el (valószínűleg pont a mellékelt videó miatt), hogy átéltem néhány óra mély depressziót.
Vicces dolog ez. (:

De új nap virradt, az idegrostjaim újra megkeményedtek, és végre elérkezett az idő, hogy bár nem olyan érzékletesen, ahogyan tegnap lettem volna rá képes, viszont a tőlem megszokott őszinteséggel kifejezzem, amit akkor szerettem volna, amikor este meghallgattam/néztem ezt a videót, és naiv reményekkel nekiültem összetákolni ezt a posztot.

Szóval.
Furcsa teremtmény az ember.
Figyelemre méltó és csodálatos, mégis szélsőségesen ostoba.
Képes szétzuhanni, majd újra talpra állni, de képes arra is, hogy rezzenéstelen arccal szétzúzzon másokat, és a padlón hagyja őket.
Boldogságában zokog, viszont legnagyobb bánatában is képes mosolyogni.
Kiszámítható, és mégis megfejthetetlen.

Tegnap este olyan mértékű lelki kimerültséget és feszültséget éreztem, amit már az írás sem lett volna képes enyhíteni, ezért mint mindenki más, Én is a zene kiapaszthatatlan kútjához fordultam gyógyír reményében.
A Youtube-ra érve szinte nem is a tudatom vezérelte ujjaimat, hanem valami megmagyarázhatatlan erő.
És akkor… Néhány kábult pislogás után arra eszméltem, hogy könnyezem. Nem a testem, de nem mondanám egyértelműen azt sem, hogy a lelkem volt az.
Egész egyszerűen, tömény és csalhatatlan módon vert fejbe az igazság.
Bár sosem voltam sírós fajta, mégis sokszor éreztem már ilyet máskor is, amikor egy zene hallatán elkezdtem önkéntelenül és úgymond ok nélkül sírni. Aki számára ismeretlen ez az érzés (ami hozzátenném számomra szinte felülmúlhatatlan), annak úgy tudnám legegyszerűbben elmagyarázni, hogy egy pillanatra kitisztul az elmém, és a testem nem érzékel semmit a külvilágból az adott klipen kívül (ha nem videót nézek, hanem szimplán meghallok egy zenét, akkor abszolút semmit), a lelkem pedig elkezd odabenn mocorogni. A mellkasom összeszorul, az arcomon pedig végigfutnak az olykor hűvös, olykor forró könnycseppek. Arcvonásaim nem torzulnak el, mint a testi fájdalommal járó sírásnál, amikor az ember a könnyeket megalázó teherként éli meg. Nem. Ez egy határozottan kellemes borzongás. Mint amikor a földre zuhansz, és néhány pillanatig öntudatlanul csak heversz, s még a legapróbb mozdulat gondolata is fájdalommal tölt el. Az áldott tudatlanság, amikor nem az elméd, hanem a lelked gondolkodik helyetted.
Nos, ebben a mélységben elmerülve szembesülnöm kellett azzal, hogy a múltam egyben a jelenem és a jövőm is, amit képtelen vagyok kitépni magamból vagy megmásítani. Tegnap ez a dal hirtelen képviselni kezdett mindent, amit valaha a sötét oldalon átéltem és ami fontos számomra. Igen, ez a múltam. 2003. volt, amikor először meghallottam Amy Lee hangját. Láttam Őt évről évre formálódni, láttam lányból nővé érni, és közben azt hittem, hogy az eltelt idő engem is gyökeresen átformált. Tévedtem. A mai napig ugyanúgy, remegő ajkakkal és nedves szemekkel kuporodok a hang forrása elé, ha egy váratlan vagy éppen érzékeny percben meghallom az egyik dalt, ami kedves nekem. Ugyanaz vagyok, aki voltam. Más ugyan a hajam, a kinézetem s talán több tudás van a birtokomban, belül mégis az az álmodozó kislány maradtam, aki anno félve hozta szóba az édesanyjának, hogy szeretne egy fekete nadrágot.
És ez hátborzongató. (:

 

Meg Nem Értett Művészet.

Üdvözletem.

Már biztos. Én is egy meg nem értett művész vagyok.

Erre az eddig is sejtett hátborzongató tényre február 17-én jöttem rá, amikor a drágalátos magyar tanárnőnk kiosztotta az irodalom órára előző héten beadott fogalmazásainkat.
Az volt a feladat, hogy kreáljunk egy olyan élménybeszámolót, miben A párizsi Notre-Dame egy kis szeletét kiragadva bemutatjuk a választott személy szemszögéből az eseményeket, és hogy mi játszódott le az adott karakter fejében. Három lehetőség volt: Quasimodo, Esmeralda és Cloude Frollo.
Én természetesen az utóbbit választottam.
Aki nem olvasta volna a könyvet (ahogyan Én sem, lol), annak annyit kell tudnia a muksóról, hogy a Notre-Dame esperese, Quasi nevelőapja. Morcos, utálja a nőket és a cigányokat, valamint szabadidejében alkímiával foglalkozik: egyszóval az az igazi mintapap.  Érdekes egyén, egy elég sötét és összetett lélekkel, ezért esett rá a választásom.
A jelenet, amit választottam jó alkalmat adott a filozofálásra. Cloude megbújik egy kis odúban az épület azon szobájának falában, ahová előzőleg Esmeralda és Phoebus (a katona, akit a lány szeret, az viszont csak meg akarja.. khm) randevút beszéltek meg. Amikor a nagy szerelmi vallomások közepette az eksönre kerül a sor, a pap előugrik, leszúrja Phoebust, majd elszalad.

Nos, én ezt elég kreatívan oldottam meg. Ahhoz képest, hogy hajnal háromkor keltem fel, hogy megírjam, és hajnal hatra lettem kész, a vártnál jobb lett, bár szinte vissza sem olvastam – a végére félholtan zuhantam ágyba, kihasználván a még rendelkezésemre álló fél órát az alvásra.
Igen ám, de a magyar tanárnőm nem túlzottan értékelte a Poe-ra hajazó fantáziámat. Nem gondoltam volna, hogy ilyen szűk látókörű, viszont azt pedig ő nem gondolta volna, hogy a burkolt lecseszése számomra olyan elismerés, amihez foghatót írott művemre még nem kaptam azelőtt.

IMG_20120531_084001

Jó, hogy felveszel egy stílust, de így…?
Pszichésen ragyogó, de dolgozatnak kissé bizarr!

Szóval ez volna az én híres értékelésem. Érdekes.
Na nem baj, amiért kaptam rá két ötöst, meghagytam a tanár életét, és mivel ezzel erőt merítettem a további “pszichésen ragyogó, de dolgozatnak bizarr” íráshoz, így tulajdonképpen a szemtelen megjegyzés motivációs löketként is betudható.

Még az is lehet, hogy a fogalmazást is begépelem majd. Már ha érdekel valakit…

Időszakos Melankólia.

Üdvözletem!

Félelmetes, hogy mennyire részemmé vált ez a blog.
Néha csak ülök egy helyben azon tűnődve, hogy miről is írhatnék, amit képes volnék kivitelezni ezzel az átkozott (mégis áldott) telefonnal (na igen, az emberi gyarlóság újra megvillantotta ostoba, gyűlölt természetét – mindig többet akar), és elönt a dühös csalódottság, amiért a kollégiumnál ilyen téren még egy szűkös, sötét kis cella is több s jobb módot biztosít az alkotásra.
Pedig ha úgy vesszük, összetehetném a két kezem, amiért ennyi lehetőség is adott számomra az írásra (és annak publikálására), mégis olyan sóvárogva gondolok vissza a nyárra, ami maga volt a blogolási paradicsom intervalluma, s ami félő, hogy már sosem fog megadatni nekem – legalábbis idén és jövőre semmi esetre sem.
Jó érzés ugyan, hogy nyáron (szinte) csak olyan dolgokat kell majd tanulnom tonnaszámra, amiket szeretek, de így is fáj majd elhanyagolni életem ezen szeletét.

Amint gépközelben leszek, végre közzétehetek néhány képet is, ugyanis vettem magamnak egy fényképezőgépet, valamint egy-két dologról szeretnék írni majd egy-egy hosszabb-rövidebb posztot.

S végezetül a legjelentősebb gondolat:
El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok Nektek, amiért ebben a zűrös időszakban is rendszeresen látogatjátok a Darker Corner-t!
Remélem, hogy ez a pillanatnyi hullámvölgy nem tántorít el senkit, és továbbra sem lankad majd az érdeklődésetek! (:
Megpróbálkozom – lehetőségeimhez mérten – összekapni magam.