Halálra Itatás/Vízkúra.

Elnevezés: korántsem hat olyan rémisztően, mint amilyen borzalmas tartalmat rejteget maga mögött.
Eredet: hatalmas múltra nyúlik vissza, különféle törzseknél is alkalmazták, de az inkvizíció idején élte nagy “divatját”.
Módszer: a bűnösnek ítélt személyt – ahogy a név is sejteti – addig itatták, míg bele nem halt a bődületes mennyiségű folyadék szervezetbe jutásától.
Kegyetlenség mértéke: itt is a hóhér kénye-kedve szerint tudta szabályozni az időtartamot és a fájdalom mértékét a bűn mértékétől függően.
Egyéb érdekesség: ugyan elsőre talán nem is hangzik különösen kíméletlen módszernek, de ha belegondolunk, hogy az áldozatba erőltetett több liter folyadék már akkor is, ha egyszerűen csak kellemes langyosságú víz volt, őrületes gyötrelmeket okozott, miközben szétfeszítette a gyomrot, és belső vérzés következtében halálos kimenetellel végződött. Igen ám, de nem minden esetben “könnyítették” meg ennyire az illető dolgát: nem volt ritka, hogy forrásban lévő vagy jeges vizet, esetleg a kettőt váltogatva öntötték le szegény ördög torkán, de előfordult az is, hogy porrá zúzott üvegszilánkokkal fűszerezték meg a itókát, ami aztán felsértette a gyomrot. Ugyan kellemesnek kicsit sem mondható verzió az sem, amikor vizelettel itatták a bűnöst, de a forró, folyékony arannyal való kivitelezés kétség kívül a legdrasztikusabb verzió.

vízkúra

Sikító Visszhang I. – Poe Hagyatéka.

…Körülbelül ilyen érzést kelt bennem minden alkalom, amikor felütöm a képes mappám Abigail Larson nevezetű csücskét.
Persze, persze, hogy nem ismerős a név. Pedig mekkora művésszel állunk szemben! Már nagyon régóta figyelemmel követem a munkásságát, és már sokszor meg is akartam osztani itt, hogy terjedjen az ige, de eddig valahogy nem sikerült sort kerítenem rá.
Szóval Abigail Larson. Aki valódi követőm, az legalább egy munkájába már biztosan belebotlott.

Ligeia_by_MirrorCradle

 

Ismerős, nemde?

Igen, a mélyen tisztelt hölgyemény hátborzongatóan fantáziadús illusztrációi közt rengeteg Poe karakter is szerepel. Többek között ezekből szeretnék számotokra egy kis ízelítőt adni néhány poszton keresztül, hátha ti is kedvet kaptok a szemezgetésre Abigail Deviantart-os oldalán.
Kellemes időtöltést és szemgyönyörködtetést kívánok az első részhez avagy éljen Poe!

Edgar Allan Poe

/Edgar Allan Poe/

Edgar_Allan_Poe_by_MirrorCradle

/Lenore – Lenóra sírjánál/

Lenore

/Lenore – Lenóra/

the_grave_of_lenore_by_mirrorcradle-d346re4

/Lenore – Lenóra sírja/

the_child_of_morella_by_mirrorcradle-d346r5q

/A gyermek Morella/

Morella

/Morella/

The_House_of_Usher_by_MirrorCradle

/Az Usher ház/

Annabel Lee

/Annabel Lee – Lee Annácska/

Madeline Usher

/Madeline Usher/

Roderick Usher

/Roderick Usher/

the_black_cat_by_mirrorcradle-d346rby

/A fekete macska/

The_Masque_of_the_Red_Death_by_MirrorCradle

/A vörös halál álarca/

the_oval_portrait___revisited_by_mirrorcradle-d346r09

/Az ovális portré – egyik személyes kedvencem/

Reqiuem.

Üdvözletem.

Már jó ideje valóságos zűrzavar uralkodik a fejemben, amit elméletben már ezerszer, gyakorlatban viszont szerencsére csak egyszer kíséreltem rázúdítani az Internet pókhálóján csüngő drága olvasóközönségre. Minden adott volt. Minden, ami egy igazán velős, önsajnálatba torkolló poszt megkomponálásához kell: ott voltam én, és a kezemben az én felokosított, blogolásra alkalmas csodatelefonom (hűha). Ha ez lehetséges volt abban a kísértetiesen, sőt hátborzongatóan szánalmas órában, a hangulat is a lehető legtökéletesebbnek bizonyult: sötét égbolt, ami alig engedte láttatni bizonytalan lábaim lépteinek célpontjait, és ott voltam én. Bizony, megint. Újra a temetőben kötöttem ki. Komolyan, mint egy elveszett gyerek a nagyvilágban, aki szánalmas módon megpróbál az érzelmei elől a halott érzelmek birodalmába menekülni. Milyen szellemes. Igen, ott ültem, mint mindig, ha valami ostobaság felidegesített, vagy ha túl gyenge voltam a szívem-lelkem önregeneráló módba állításához.
Ödönke ezúttal is üdvözölt. A szokásos borókakorona örökzöld ágai között nyugvó rejtekéből elém rebbent, mint már számtalanszor. Biztosan csak meg akarta mutatni nekem, mekkorát nőtt legutóbbi – mikor is volt? Idejét sem tudom már – találkozásunk óta… Szegény pára. Hogy hasonlít rám… Őt is a nap lemenő sugarai csalogatják elő, aztán a túlzott sötét ismét visszainti a biztonságot adó otthona karjaiba.
Szóval ültem, ültem a ravatalozó előtti kedvenc padomon, és talán meg is mosolyogtam volna a sors újabb furcsa fintorát, miszerint pont akkor jött rá az eső, miután elfoglaltam szokásos helyem a ravatal baljának trónusán, ha… Ha. Ha lett volna rá erőm. De erőm… Az akkortájt aggasztóan kevés akadt. A hullámok összecsaptak a fejem fölött, a sebezhetetlennek hitt szív megtörni látszott, és azt hiszem, kiújult a rég elfelejtett depresszióm. Vicces, hogy másnál az ősz jelenti a mélypontot, nálam pedig… Mindegy.
Nem szánom én ezt mentegetőzésnek, félreértés ne essék. De akartam, komolyan akartam én írni – s ami ennél is rosszabb, írtam is. Akkor és ott, a ravatalozó padjának hűvös deszkáim fabrikáltam a sorokat, egyiket a másik után. Már megírásukkor éreztem, hogy nem jó ez így, de amikor az elküldés pillanatához érkeztem… Hála Istennek, a racionalitásom utolsó morzsái olyan hatalmasat rúgtak a bordáim közé (vagy talán normális embereknek a szíve helyezkedik el ott?), hogy megálljt tudtam parancsolni saját érzelmei által felemésztett, reszkető ujjaimnak. És milyen jól tettem! Másnap visszaolvasva, bár jobban nem igazán voltam akkor sem, mégis szánalmasnak hatott a gyengeség, ami a képernyőről ragyogott – vagy inkább sötétlett – vissza rám. Ez volnék én? Ez a nyomorult, átkozott betűhalmaz, ami gyengeségen kívül semmi mást nem tükröz? Az ismert válasz elémelyített.
Néhány napig (hétig) tartott még a vívódás a kellemesen és az nyomasztóan sötét oldalam között, amire az ingatag emberi kapcsolataim is nagyban rásegítettek. Khm. Végül mégis természetesen a kellemes Nobilis győzött. Csak idő kérdése volt ez, semmi több. Már képes vagyok mosolyogni, és örömet okoz a napfény, a virágillat; már képes vagyok nyugodt kedéllyel végighallgatni azon dallamokat, amiket hetekkel ezelőtt csak könnyek kíséretében voltam képes.
És aaaannyira jó, hogy mindezt megéltem! (: A tavalyi nyár óta nem tanultam ennyit önmagamról – gondolatokról, érzésekről, és azok kezeléséről. Hálás vagyok bizonyos személyeknek (főleg egynek), amiért sok dologra rávilágítottak, amiket eddig csak néztem, de meg nem láttam. Köszönöm, hogy megtanulhattam, milyen is elveszíteni valakit. Mindent köszönök.
Mindent köszönök…

Jeles Alkalom.

Üdvözletem!

Így, a költészet napjának alkalmából szeretnék nektek az egyik kedvenc Villon versemmel kedveskedni. Fogadjátok szeretettel!


Ballada a senki fiáról

Mint nagy kalap borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s leheletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra
s halántékomra már az ősz feküdt,
és így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.

A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom,
s így kergettem az Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs borom, hazám, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha megúntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, Francois Villon, fekve –
megáldva és leköpve mindenütt.