Reqiuem.

Üdvözletem.

Már jó ideje valóságos zűrzavar uralkodik a fejemben, amit elméletben már ezerszer, gyakorlatban viszont szerencsére csak egyszer kíséreltem rázúdítani az Internet pókhálóján csüngő drága olvasóközönségre. Minden adott volt. Minden, ami egy igazán velős, önsajnálatba torkolló poszt megkomponálásához kell: ott voltam én, és a kezemben az én felokosított, blogolásra alkalmas csodatelefonom (hűha). Ha ez lehetséges volt abban a kísértetiesen, sőt hátborzongatóan szánalmas órában, a hangulat is a lehető legtökéletesebbnek bizonyult: sötét égbolt, ami alig engedte láttatni bizonytalan lábaim lépteinek célpontjait, és ott voltam én. Bizony, megint. Újra a temetőben kötöttem ki. Komolyan, mint egy elveszett gyerek a nagyvilágban, aki szánalmas módon megpróbál az érzelmei elől a halott érzelmek birodalmába menekülni. Milyen szellemes. Igen, ott ültem, mint mindig, ha valami ostobaság felidegesített, vagy ha túl gyenge voltam a szívem-lelkem önregeneráló módba állításához.
Ödönke ezúttal is üdvözölt. A szokásos borókakorona örökzöld ágai között nyugvó rejtekéből elém rebbent, mint már számtalanszor. Biztosan csak meg akarta mutatni nekem, mekkorát nőtt legutóbbi – mikor is volt? Idejét sem tudom már – találkozásunk óta… Szegény pára. Hogy hasonlít rám… Őt is a nap lemenő sugarai csalogatják elő, aztán a túlzott sötét ismét visszainti a biztonságot adó otthona karjaiba.
Szóval ültem, ültem a ravatalozó előtti kedvenc padomon, és talán meg is mosolyogtam volna a sors újabb furcsa fintorát, miszerint pont akkor jött rá az eső, miután elfoglaltam szokásos helyem a ravatal baljának trónusán, ha… Ha. Ha lett volna rá erőm. De erőm… Az akkortájt aggasztóan kevés akadt. A hullámok összecsaptak a fejem fölött, a sebezhetetlennek hitt szív megtörni látszott, és azt hiszem, kiújult a rég elfelejtett depresszióm. Vicces, hogy másnál az ősz jelenti a mélypontot, nálam pedig… Mindegy.
Nem szánom én ezt mentegetőzésnek, félreértés ne essék. De akartam, komolyan akartam én írni – s ami ennél is rosszabb, írtam is. Akkor és ott, a ravatalozó padjának hűvös deszkáim fabrikáltam a sorokat, egyiket a másik után. Már megírásukkor éreztem, hogy nem jó ez így, de amikor az elküldés pillanatához érkeztem… Hála Istennek, a racionalitásom utolsó morzsái olyan hatalmasat rúgtak a bordáim közé (vagy talán normális embereknek a szíve helyezkedik el ott?), hogy megálljt tudtam parancsolni saját érzelmei által felemésztett, reszkető ujjaimnak. És milyen jól tettem! Másnap visszaolvasva, bár jobban nem igazán voltam akkor sem, mégis szánalmasnak hatott a gyengeség, ami a képernyőről ragyogott – vagy inkább sötétlett – vissza rám. Ez volnék én? Ez a nyomorult, átkozott betűhalmaz, ami gyengeségen kívül semmi mást nem tükröz? Az ismert válasz elémelyített.
Néhány napig (hétig) tartott még a vívódás a kellemesen és az nyomasztóan sötét oldalam között, amire az ingatag emberi kapcsolataim is nagyban rásegítettek. Khm. Végül mégis természetesen a kellemes Nobilis győzött. Csak idő kérdése volt ez, semmi több. Már képes vagyok mosolyogni, és örömet okoz a napfény, a virágillat; már képes vagyok nyugodt kedéllyel végighallgatni azon dallamokat, amiket hetekkel ezelőtt csak könnyek kíséretében voltam képes.
És aaaannyira jó, hogy mindezt megéltem! (: A tavalyi nyár óta nem tanultam ennyit önmagamról – gondolatokról, érzésekről, és azok kezeléséről. Hálás vagyok bizonyos személyeknek (főleg egynek), amiért sok dologra rávilágítottak, amiket eddig csak néztem, de meg nem láttam. Köszönöm, hogy megtanulhattam, milyen is elveszíteni valakit. Mindent köszönök.
Mindent köszönök…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s