Összegyűrt Levél II.

Drága Nobilis!

Legutóbbi levelem óta az őszt meghátrálásra kényszerítette az idő, én pedig kétségbeesésemmel csak hozzád fordulhatok. Mondd, javunkat próbálta szolgálni ezzel a lépéssel, vagy csak kicsinyes bosszúnak szánta az októberi sérelmei miatt? Nem tudom, de félek, hogy hozzám hasonlóan benned is csak fagyos rezdületlenséget hagyott.

tumblr_mtf9noOgBa1rhcj0ho1_1280

Nem szép dolog, tudom jól, mégis tudomásomra jutott, hogy kezd pozitív fordulatot venni az életed. Remélem, hogy nem csak a pletyka megbízhatatlansága szólt informátoromból, mikor ezzel a hírrel szolgált, és végre sikerül betöltened magadban az űrt. Mindig is tudtam, hogy egyszer lesz hozzá erőd.
De Nobilis, valamit be kell vallanom… Még az is lehet, hogy meggyűlölsz majd érte, de nincs értelme tovább gyerekes módon egy olyan titkot őriznem, miről jól tudom, hogy óvatlanságom következtében birtokodba jutott. Igen… Láttam, hogy az erődöd sáros falát a hűvös zápor tisztára mosta, a csípős szél pedig újra kövültté szárította, viszont addig a bizonyos percig az elkerülte figyelmedet, amire én rájöttem, és önző módon eltitkoltam előled: a nyílásra. Bizony, arra a nyirkos kis hüvelyknyi résre, amin át egy ideje titkon szemmel tartottalak – mentségemre váljék, csak a feddhetetlen aggodalom vezérelt -, és amin át a minap összeütközött a tekintetünk.
Nem vagyok rá büszke, hogy elfutottam – ki lenne? De ismersz: még ha vétlenül is, de rajtakapnak, menekülőre fogom. Ne ítélj szigorúan, és ne ródd fel nekem bűnül, hogy féltelek – s ez bár kíméletlenül hangozhat, de még ha harag is gyúlt felém benned, akkor is megérte. Mert igen, amit benn találtam, megmelengette a lelkem: a jég rideg tükre megrepedt, és mögüle meghallottam az édes hangod. Mint a tél csalogánya, hirdettél valami szépet és törékenyt, amit senki meg nem érthet, így el sem tiporhat. Hát ezen dolgoztál mindeddig? Ezért hagytad, hogy rémülten kémleljem ki a képzelt haláltusát, ami mögé ezt a tünékeny, mégis acélos csodát rejtetted? Kegyetlen vagy, hogy pont előlem burkoltad baljós homályba a gyönyört, így ne várd, hogy sajnáljam, amit kiloptam a falad mögül.
Haragszom rád, igen, nagyon – de ez az érzés össze sem hasonlítható azzal a boldogsággal, ami átitatta a szívem, mikor megláttam a benned zajló szépet. Ez volnál te? Egy fagyra születő tiszavirág? Egy megtévesztő főnix? Nem értelek, de tudom, hogy nem vagy megfejthetetlen, ezért nem adom fel a harcot. Ennyivel tartozom neked, hiszen bár félrevezettél, csendes magányodba mégsem a megtörés száműzött, hanem a bizakodás késztetett ködfátylat vonni magad köré.
Tisztában vagy vele egyáltalán, mi zajlik veled, vagy én rángattalak ki ezzel a levéllel az álomvilágodból?
Mindegy is, hiszen a választól függetlenül egy dolgot tehetsz továbbra is: maradj erős, és nyisd ki a szíved, hogy készen várd a tél csodáinak beköltözését.

Ölel igaz barátod

christmas_by_keijukaiset(*) (*)

Reklámok

Összegyűrt Levél.

Kedves Nobilis!

Ismét eltelt egy év, s most újra itt vagyok, eltelve a gyertyaillatú ősztől, ihlettől, örömtől, dühtől, csalódottságtól – majdnem mindentől, ami a lelket életre csalogatja. De nálad jobban ezt senki sem értheti meg. Már e csodás hónap első fagyot ígérő, mégis fojtogatóan forró napsugarai hordoztak magukban valamilyen furcsa tartalmat, ami egyszerre volt vészjósló és rejtélyes, és e megfejthetetlen üzenet rátelepedve a mellkasomra még mindig szorongat, ha éppen úgy tartja kedve.
Furcsa dolgokat tudtam meg önmagamról, mások szemén át. Nem tagadom, kicsit kétségbe is estem, de aggályaim oka sosem saját világom törékenysége volt. Csupán… lepetten és készületlenül tapasztaltam meg azt, hogy a selyembe-csipkébe-lágy szavakba öltöztetett késszúrás sokkalta fájóbb lehet, mintha csupasz penge marna belénk.
Vajon a te szemed is hordoz még efféle titkokat? Semmitől sem rettegek jobban, minthogy Te is elárulj.
Különös szavak, biztos olvasnod is különös őket, de erről leginkább a valóságalapjuk tehet, a cukorba oltott méregként megfertőző igazság. Mert gyűlölöm ezt. A finomkodást, és ha az ember a képére akarja formálni a világot. Ha másokban kutatja, sőt kutatás nélkül is meglátja a tökéletlenség legapróbb megnyilvánulásait is, és betudja emberi gyarlóságnak, amit hol komolytalanságtól, hol kortól, hol magától a világtól eredeztet, megfeledkezve a különbözőség csodájáról. Hogy nem vagyunk egyformák. Persze ha ezt a maga cudar valóságában zúdítanád rá, felháborodna, csendesen, diplomatikusan hárítana. (Nahát, megint keserű mosolyt csalt az arcomra a felidézett tagadás.)
Tudom azt, Nobilis, hogy néhány nap múlva tizennyolc éves leszel. Biztosan izgatottan várod, hiszen fiatal szemmel olyan sorsdöntőnek tűnik ez a szám. Messze álljon tőlem, hogy ifjonti tüzedre akár egyetlen cseppnyi vizet is fröccsentsek, sőt, mit vizet, ha szeretnéd, borral öntözöm meg, hogy tűzvésszé nőjön! De ne feledd, Nobilis, amit jól tudsz magad is. Ez még nem a Te időd. Tudom, hogy most fintorogtál, ismerlek jól, de nem kell megrettenned komoly szavaimtól, hiszen itt nem a benned lakozó gyermekről vagy felnőttről van szó. Még ha a világ készen is állna rád, készen állsz-e Te is Őreá? Tudnál küzdeni, tudom, de vajon egy acélozott elme csapásai volnának-e, vagy egy riadt vad ösztönös és koordinálatlan, irracionális védekezése? Nem a koroddal van a baj – sem az éveid számára, sem századodra értve. Talán sosem fog így égni benned többé az a láng, amit ma még csak pernyéző parázsnak hiszel, mint most, de ne csüggedj, mert a tűz önmagában semmit sem ér. A lényeg, hogy honnan származik az őt életre hívó piszkavas, és mi a célja veled – csak játékra szólít elő, hogy fényeket fessen veled a kandalló falára? Vagy melengetni szándékozza veled az emberszíveket? Ne feledd, Nobilis, nem a tüzed a lényeg, hanem hogy felismerd, milyen kéz tartja a piszkavasat.
Komoly szavak, komolyak… De hasznukat veszed még, higgy nekem. Akár most is. Nézz körül odabenn, önmagadban, a falaid belső oldalán. Nem kell őket lerombolnod, még nem. Viszont én a külső oldalon hallok valamit… Csak nem kaparászás? Drága Nobilis, nyugalom! Jó ember vagy Te, efelől nincs ok kétkedésre, de vigyáznod kell. Amíg te odabent próbálsz rést ütni a sziklán, kívülről sárral dobálják erődödet. Jajj, most is mellettem landolt egy adag! Bár a sár nem árthat kőfaladnak, azért jól nézd meg a dobáló arcokat, s vésd őket eszedbe jó mélyen, hogyha majd legközelebb édes hangon szólnak hozzád, baljós mosollyal fordítsd el arcod felőlük.
Csak én érzem úgy, kedves Nobilis, hogy ez az ősz fakóbb az eddigieknél? De ne csüggedj, a költő táptalaja a homály.

Csókol hű barátod

SONY DSCInto the woods

(*) (*)