A 30 Napos – 16. nap

Van példaképed? Ha igen, miért ő?

Már korábban is szóba jött a téma, és már akkor is leírtam, hogy összességében nincs olyan személy, akire minden téren pozitív példaként tekinthetnék. De mivel szó sem volt pozitivitásról, így akárkit mondhatnék: minden emberben megbújik a jó és a rossz is, tehát mindenkiben meg lehet találni az értékelhető és figyelmeztető vonásokat.
De azért megpróbálok néhány alakot felsorolni, szemet hunyva az árnyoldalak felett.

Az anyukám (de fura így becézve)…
…mert a kitartása, szorgalma, türelme és szeretete példa lehetne minden ember előtt.
Edgar Allan Poe
…mert az életem fontos részét képzi az irodalom, és az Ő stílusa, kifejezésvilága, valamint az általa produkált és reprodukált témák nagyon közel állnak hozzám, mik az egyik legfontosabb ihlet- és inspirációforrásként szolgálnak az esetemben.
Amy Lynn Lee
…mert számomra a hangja félelmetes, már-már túlvilági gyönyöröket idéz elő.
Két magyartanárom
…mert az egyik még jobban megszerettette velem az irodalmat, és feltárta előttem a magyar nyelv szépségeit, a másik pedig megedzette a lelkemet, hogy az akadályokat minél könnyebben elhárítsam (bár kötve hiszem, hogy tudatosan), és megértette velem, hogy a negatív kritika becses kincs.
És még sokan mások
…mert folyton érnek engem olyan külső hatások – nem ritkán atrocitások is, bár nem sok embernek van gerince a problémáját a szemembe mondani -, amik szüntelenül alakítgatják, formálják a személyiségemet. Én pedig nem tehetek mást, mint megpróbálok tenni azért, hogy ezek a tényezők pozitívan befolyásolják a jellemfejlődésemet.

Reklámok

A vén kalitka újra megrezzen.

Üdvözletem.

A mai (illetve már tegnapi) nap végére ismét sikerült felhúznom az agyam.
Szóval nagyon sajnálom, de ezennel Nobilis újabb mindennapi panaszai következnek. (Olvasása csak saját felelősségre!)

Ugyebár kertes házban lakunk, és mint a Volt dög, nincs dög posztomban is megfigyelhette a Kedves Látogató, három kutyával áldott (vagy olykor vert) meg minket a sors. Nos, ma mind a három rohadék lelépett itthonról – még most sem tudom, hogy sikerült kijutniuk -, ami még önmagában nem lett volna aggasztó, mert máskor is csináltak már ilyet, de az egyik dögnek van három kicsi kölyke, szóval kellemetlenül érintené őket, ha az anyuci nem térne haza.
Eltelt egy óra, másfél, és anyám észrevette, hogy az egyik szökevény hazafelé csoszog az utcán. Sántít. Vércsíkot húz maga után. Az anyabestia volt az, kilyuggatott lapockával. Bebicegett az udvarra, mire anyám szólt, hogy vérzik a kutya. Mondta, hogy meg is érdemli, ha elkószál, most legalább tanult az esetből. Részben egyet is értettem, mert tudtam, hogy nem porcelánbabák, elvégre egy vadászkutyának bírnia kell a kiképzést, mégis megrémített az egyre vastagodó vércsík a lábán. Mondtam anyámnak, hogy adjon valamit, bekötözöm a sebét, de ő azt felelte, hogy úgysem tudnám, mert rossz helyen van, majd nyalogatja magának. Itt már kezdtem bepöccenni. Mégis hogy a *****be nyalogathatná a lapockáját? -.-” Na jó, akkor legalább rakok rá egy darab gézt, és odaerősítem szigetelőszalaggal (tudom, tudom, érdekes ötlet…). A válasz: az úgysem szorítaná le, tehát semmi értelme. A sebtapasz még értelmetlenebb ötletnek tűnt. Egy pillanatra feladtam az anyámmal vívott harcot, és egy szivaccsal kipucoltam a kutya sebét, és megmostam a vértől vörösre festett lábát. Mikor kezdett tudatosulni bennem, hogy a vérzés nem fog elállni, akkor bekeményítettem, hogy márpedig én bekötözöm. Anyám persze tiltakozott, és felhívta bátyámat, hogy mi legyen. Ő ugyanazt mondta, amit én, és anyám meg, mintha ő maga lenne az ifjú Einstein, elkezdett okoskodni, hogy kössem be. Mondom b*szd, ezt hajtogatom húsz perce. -.-” Végre elővette a kiselejtezett autós mentőládát, és én nyomókötést raktam a kutyusra (anyám a közelbe sem jött, mert iszonyodik a vértől… de tulajdonképpen utána sem nagyon), ám a géz rohamosan kezdett átázni. A dög közben szoptatta a kölykeit, de szigorúan csak állva, mert akkora fájdalmai voltak, hogy nem bírt lefeküdni. Remegtek a vékonyka lábai, mégis némán tűrt… A szeme azonban a lelke minden rezdülését rémisztően tárta elém. Én csendes küszködése közben szorgalmasan etettem-itattam, hogy azért maradjon ereje, és ez úgy tűnt, hogy beválik, mert egyre élettelibben sántikált. Lassan megjött tesóm, és vetett egy futó pillantást a kutyára, ugyanazt mormolva, amit anyám: “megérdemli“. Amikor már kezdett feketére váltani az ég esti szürkesége, bátyám levette a kötést, hogy szemügyre vegye a sebet, én meg mondtam, hogy el kellene vinni állatorvoshoz. Ott volt anyám, és persze újra elénk tárva évszázados tudását idegesítő monológba kezdett, hogy minek ide orvos. Tesóm is azt mondta, hogy elég holnap reggel, addig nem lesz baja. Én csak lazán felvilágosítottam őket, hogy rendben, legyen, végül is nem az én kutyám, és maximum megdöglik, mert vérfertőzést kap, de nekem mindegy… Erre a mondatra kocsiba ültünk, és irány a doki.
Ott szegénykét elkábították, és kapott vagy öt injekciót. Az orvos bevarrta a sebét, és közölte, hogy sajnos a sérülés a lehető legrosszabb helyen található, mert belepiszkít a vállízületbe, ami ha elfertőződik, a lábába is kerülhet. (Igen, minek is a doki… -.-“) Mindegy, a kislány nagyon illedelmesen tűrt mindent, én pedig végig simogattam. Bár most elég sittesen néz ki a sebe körül lenyírt szőrével és a kék színű fertőtlenítő spray-vel lefújt sebhelyével. 😀 De ha minden igaz, megmarad.
És a legjobb az volt az egészben, hogy amikor hazamentünk, megint anyám képzelte magát az Atyaúristennek, és mint kiderült, ő mondta nekem, hogy vérmérgezést kaphat, ő mondta nekem, hogy kössem be a sebeit, én pedig burkoltan egy segghülye állat vagyok. Érdekes volt szembesülnöm ezekkel a tényekkel… Nem akartam újabb konfliktus, úgyhogy ezt ezúttal lenyeltem.
Ilyenkor érzem úgy, hogy felesleges bármit is mondanom, és igyekezhetek nem a rossz oldalon állni, a végén úgyis engem csonkítanak meg és én maradok alul a szemükben.
De csak az ő szemükben, és csak ilyenkor, és ez senki mást nem érdekel, és nem hat ki a világra, és teljesen jelentéktelen, és akár bóknak is vehetném, és akár örülhetnék az egésznek, és majd elfelejtem, és… És…
és az önámítás ellenére a fenevad újra megzörgeti a ketrecét odabenn.