Nyomasztó Kilátások.

Üdvözletem.

Az utóbbi időben sokat gondolkoztam azon, hogy mi állhat az ingadozó kedélyállapotom hátterében.
Egyre többször lesz rajta úrrá a teljes lelki kimerültség érzése, majd egy pillanat múlva úgy szétárad bennem az energia, hogy majd kicsattanok. Egyik percben csordultig vagyok ihlettel, de az alatt az egy másodperc alatt, amíg megnyitom a Word-öt, el is hagy a múzsa. A másodperc töredéke alatt képes vagyok a mosolygós jó kislány szerepből morcos, depresszív banyává változni.
Furcsa és egyben elkeserítő lelkiállapot ez, hiszen olyan kaliberű dolgok vesztik el tartalmi jelentőségüket, amiken jómagam is meglepődöm. Csak tengek-lengek, és nem találom a helyem a világban. Különös.
Az indokkal természetesen nem vagyok tisztában (miért is lenne is egyszerű a dolog), de mivel a klimax lehetőségét egyelőre felfüggesztettem, más magyarázatnak kell a háttérben állnia. Talán így dolgozom fel a tényt, hogy a nyakamra telepedett az idő, és minden másodperccel közelebb taszigál a kihívásokhoz. Kezdek felnőni.
Ha belegondolok, hogy idén tavasszal elkezdem a jogosítvány megszerzéséhez szükséges tanfolyamot, édesen sajgó borzongás lesz rajtam úrrá. Te szent Isten, jogosítvány… Néhány éve olyan elképzelhetetlenül távolinak tűnt életem ezen szakasza, hogy pillanatnyilag szinte lehetetlen feldolgoznom a tényt, hogy mennyire ideje volna komolyan venni a dolgokat, és mennyire bele kellene magam vetni a nagybetűs életre való felkészülésbe. Mindjárt jogsi, aztán nyelvvizsga, érettségi, s ha minden jól megy, utána egyetem. Mostanában sokszor felötlik az a lehetőség, hogy mi van akkor, ha amire oda kerülök, beszüntetik az államilag támogatott bölcsészetet. Mert nagyon afelé kanyarodik az oktatási rendszer. Mi lesz akkor velem? Az embernek tanácsos mindig több lábon állnia, de mi van akkor, ha a magányos gólyaláb, amin így is nehéz egyensúlyoznom kidől alólam? Mert számomra nem létezik B terv. Ilyen szempontból sosem létezett. Kövessem a ma divatos konformista eszméket, és “elégedjek meg” egy főiskolával, esetleg más szakiránnyal? Soha.
Borzalmasan nehéz ez, és mi tagadás, a kormányunk nem törekszik arra, hogy megkönnyítse a feltörő (vagy inkább elnyomott) fiatalság gyarapodását. Végül is remekül megtervezett propaganda ez a részükről, mert lassan a fiatalok maguk is elhiszik, hogy ez így van jól, hogy a sikeres és boldog élethez nem kell ész és küzdelem, s hogy a legjobb üzlet a megalkuvás. Csírájában fojtják el az értelmet, és szépen lassan (vagyis fenéket, már elég szemérmetlen tempóban) amortizálják le az országot, végül pedig nem marad semmi és senki, aki feltámaszthatná a halott eszméket.
Szomorú, hogy országunk választott vezetői (ez a választósdi is nevetséges, hiszen ahogy mondani szokták, két rossz közül nehéz dolog jót választani, de ha még szerencse alapon a kevésbé rosszra is esik a választásunk, ő sem képes sz*rból várat építeni – elnézést az obszcén megjegyzésért –) nem a haladás útját szánják hazánknak, hanem egyre inkább lökdösik a gödör felé kicsinyes, önző céljaiktól vezérelve. Illetve… Meggyőződésen, hogy áll ennek a hátterében más is, de ez már egy másik téma.
És most, hogy így kipolitizáltam magam, vissza is kanyarodhatok az eredeti ösvényre.
A jövő előre láthatólag egyikünk számára sem lesz sétagalopp attól függetlenül, hogy itthon maradunk-e vagy külföldre menekülünk a düledező kártyavár árnyékából. De ameddig nem üti fel újra a fejét a nemzeti összetartozás érzése, addig felesleges is várni a csodát, hiszen az elnyomás min is alapszik? Az elnyomottak gyengeségén. És mi szánalmasan gyengék vagyunk, amit még magunknak sem merünk bevallani.

Tehát az összegzés: fogalmam sincs, mikor vagy mitől lesz végre kicsit üdébb a hangulatom. Rám férne egy kis felfrissülés – talán a tavaszi napsütés, a hűvösen simogató szellő és a kellemes záporok majd feltöltenek egy kicsit. Ki tudja.

Gyötrelmes Igazság.

“Hátborzongató. Tényleg az.
Ez… Megihletett egy posztot.

…Írtam ezt tegnap este.
Nos, a rengeteg bennem kavargó érzelem szinte sikoltott a sorokba foglalásért (nagyon régen éreztem ilyen erős késztetést az alkotásra), de mivel egy bizonyos dolog keresztbe húzta ezen számításaimat, s mindössze erre a hét szóra tellett Tőlem, egyszerűen kiborultam. Mint egy hisztis kis liba.
Furcsa, mert bár ritkán előtör belőlem ez a bonyolult lelki állapot (egyszerűen definiálható a “dögöljön meg mindenki” kifejezéssel), ez a tegnapi olyan érzékeny hangulatban kapott el (valószínűleg pont a mellékelt videó miatt), hogy átéltem néhány óra mély depressziót.
Vicces dolog ez. (:

De új nap virradt, az idegrostjaim újra megkeményedtek, és végre elérkezett az idő, hogy bár nem olyan érzékletesen, ahogyan tegnap lettem volna rá képes, viszont a tőlem megszokott őszinteséggel kifejezzem, amit akkor szerettem volna, amikor este meghallgattam/néztem ezt a videót, és naiv reményekkel nekiültem összetákolni ezt a posztot.

Szóval.
Furcsa teremtmény az ember.
Figyelemre méltó és csodálatos, mégis szélsőségesen ostoba.
Képes szétzuhanni, majd újra talpra állni, de képes arra is, hogy rezzenéstelen arccal szétzúzzon másokat, és a padlón hagyja őket.
Boldogságában zokog, viszont legnagyobb bánatában is képes mosolyogni.
Kiszámítható, és mégis megfejthetetlen.

Tegnap este olyan mértékű lelki kimerültséget és feszültséget éreztem, amit már az írás sem lett volna képes enyhíteni, ezért mint mindenki más, Én is a zene kiapaszthatatlan kútjához fordultam gyógyír reményében.
A Youtube-ra érve szinte nem is a tudatom vezérelte ujjaimat, hanem valami megmagyarázhatatlan erő.
És akkor… Néhány kábult pislogás után arra eszméltem, hogy könnyezem. Nem a testem, de nem mondanám egyértelműen azt sem, hogy a lelkem volt az.
Egész egyszerűen, tömény és csalhatatlan módon vert fejbe az igazság.
Bár sosem voltam sírós fajta, mégis sokszor éreztem már ilyet máskor is, amikor egy zene hallatán elkezdtem önkéntelenül és úgymond ok nélkül sírni. Aki számára ismeretlen ez az érzés (ami hozzátenném számomra szinte felülmúlhatatlan), annak úgy tudnám legegyszerűbben elmagyarázni, hogy egy pillanatra kitisztul az elmém, és a testem nem érzékel semmit a külvilágból az adott klipen kívül (ha nem videót nézek, hanem szimplán meghallok egy zenét, akkor abszolút semmit), a lelkem pedig elkezd odabenn mocorogni. A mellkasom összeszorul, az arcomon pedig végigfutnak az olykor hűvös, olykor forró könnycseppek. Arcvonásaim nem torzulnak el, mint a testi fájdalommal járó sírásnál, amikor az ember a könnyeket megalázó teherként éli meg. Nem. Ez egy határozottan kellemes borzongás. Mint amikor a földre zuhansz, és néhány pillanatig öntudatlanul csak heversz, s még a legapróbb mozdulat gondolata is fájdalommal tölt el. Az áldott tudatlanság, amikor nem az elméd, hanem a lelked gondolkodik helyetted.
Nos, ebben a mélységben elmerülve szembesülnöm kellett azzal, hogy a múltam egyben a jelenem és a jövőm is, amit képtelen vagyok kitépni magamból vagy megmásítani. Tegnap ez a dal hirtelen képviselni kezdett mindent, amit valaha a sötét oldalon átéltem és ami fontos számomra. Igen, ez a múltam. 2003. volt, amikor először meghallottam Amy Lee hangját. Láttam Őt évről évre formálódni, láttam lányból nővé érni, és közben azt hittem, hogy az eltelt idő engem is gyökeresen átformált. Tévedtem. A mai napig ugyanúgy, remegő ajkakkal és nedves szemekkel kuporodok a hang forrása elé, ha egy váratlan vagy éppen érzékeny percben meghallom az egyik dalt, ami kedves nekem. Ugyanaz vagyok, aki voltam. Más ugyan a hajam, a kinézetem s talán több tudás van a birtokomban, belül mégis az az álmodozó kislány maradtam, aki anno félve hozta szóba az édesanyjának, hogy szeretne egy fekete nadrágot.
És ez hátborzongató. (:

 

Új Kezdet.

Üdvözletem.

Egy kissé huzamosabb szünet után újra visszatértem, hogy folytassam blogos pályafutásomat. No nem mintha akkora veszteséget jelentene bárki számára, ha végleg abbahagynám a pötyögést, de meglepő módon már hiányzott nekem az itt időről időre megosztott betűrengeteg, és persze legfőképpen a Tisztelt Olvasó Közönség.

Az elmúlt néhány hét alatt rengeteg különös, vérpezsdítő, furcsa, olykor lelombozó, máskor az én elhanyagolhatatlan utópiámból pofonként felrázó, esetleg szíven ütő dolog történt velem. Régi-új közeg, elfeledett értékrendek, sóvárgó szabadságvágy, és persze mindezek eredménye, a tökéletes káosz kísérte mindennapjaimat, sőt előfordult olyan is, hogy a megingathatatlan boldogság és a földi kárhozat mezsgyéje szinte összeolvadni látszott. Sokszor majdnem elvesztem, és főnixként éledtem újjá porhüvelyeimből.
De most, hogy visszaolvastam a szeptember nyolcadikai posztomat, kicsit elöntötte szívemet a melegség. Elvégre ősz van, a pokolba is! Kell ennél több most nekem? Szükségem lehet-e többre az őszi, ropogós, bézs faleveleknél, a lélekrengető viharoknál, a hűvös szellőnél az arcomon, vagy a denevérek táncától élettel teli temetői sétáktól?
A választ szerintem mindenki tudja.
És ez… Ha más nem is, de ez biztosan kárpótol mindenért. Mert ki más lenne olyan elmebeteg, hogy az éjszaka koromszín palástjába burkolózva, a megtorpanás és az őrület keserédes peremén egyensúlyozva a helyi ravatalozó árnyékában fekvő, fenyőből faragott padot íróasztalként használva végeláthatatlannak tűnő történeteket szőjön, miközben a két csintalan denevér, a ravatal tetejének tősgyökeres lakosai a feje fölött köröznek – hogy rosszallóan vagy támogatóan, nem tudhatom -, s a hideg beton szinte megfagyasztja lábait? De egyáltalán melyik normális embert ne riasztaná vissza a temető éjszakai látogatása?
Na igen, ilyen tekintetben sosem voltam normális. És már nem is leszek. Ha valaki dübörgő diszkózenét kezd el nekem játszani, arra nem fogok táncba kezdeni, viszont ha a Switchblade Symphony mézédesen morbid dallamára lesz fülem figyelmes, szinte megerőltető a lábaimat a földhöz szegezni, és nem rögtön talpra ugrani, sokak szemében talán “túl boszorkányos” táncot lejtve. És igen, inkább színház, mint mozi. És inkább koncert, mint diszkó.
És inkább önmagam, mint bárki más.

Azonban a sok hányattatás és csalódás után legbelül valahogy mégis  érzem, hogy a vékonyka fénysugarak kitörni készülnek. És ennek, valamint a régebben megígért pótlásomnak fényében valószínűleg kissé pozitívabb posztok is terítékre kerülnek majd a hétvége folyamán.
Az iménti nyavalygásért pedig mindenki töredelmes elnézését kérem.

Pozitív Kezdetek.

Üdvözletem.

Szélsebes vágtával rontott ránk újra az ősz – és mi tagadás, ezt a diákgyilkos folyamatot a nyár vége felé én már természetellenes módon vártam.
És hogy miért?
Az utóbbi három hónap életem eddigi talán legmeghatározóbb időszakát jelentette. Sokat változtam, formálódtam, egyes dolgokhoz felnőttem, máshoz pozitív módon visszakomolytalanodtam, néhány témára megértem, néhányhoz viszont gyermeki szenvedéllyel kezdtem el újra viszonyulni. Ez már csak azért is furcsa, mert ha azt nézzük, meglepően unalmasnak és eseményszegénynek tetszett a nyaram – ezzel ellentétben belül végig fortyogott a tudásvágy, a komolyság, pezsgett a gyarapodási szándék, és a fontos dolgokat kezdtem el értékelni a jelentéktelenekkel szemben. Ráeszméltem, hogy magam vagyok a sorsom kovácsa, és más nem álmodhatja meg helyettem az álmaimat, s nem alapozhatja meg a jövőmet.
Ez az átalakulás nem csak a személyiségjegyeim megváltozásában nyilvánult meg – más dolgok kezdek el érdekelni, még kifinomultabb lett a szépérzékem, egy hangyányival tudatosabb lettem stb. – tehát csupa olyan dolog, amiről azt hittem, hogy egy emberben hosszú évek alatt formálódik meg és teljesedik ki, az pedig eszembe sem jutott volna, hogy a téves elképzelésemmel ellentétben egyszerűen csak fejbe fog engem vágni ez az új életforma, és én majd csak pislogok, hogy: “ez eddig is bennem élt volna?…”
Igen, a kérdések. Egyre több kérdés, egyre több válasszal.
Tényleg hiányzik ez nekem?
Nem keverem össze véletlenül az intuíciókat a hirtelen felismeréssel?
Eddig tényleg ilyen vak lettem volna?
Kezdek felnőni?“…

Eltelt a nyár, és újra visszakényszerültem az iskolába, valamint a kollégiumba. De ezúttal nem éreztem kínszenvedésnek a tanulást, sőt újszülött módjára szívom magamba a tudást, főleg az általam szeretett tantárgyaknál. Sokat változtam, és ez magam számára szembetűnő, másoknak viszont csak egy porszemnek tűnhet az élet folyosójának mocskos padlóján.
De én érzem. Tudom.

The 30 Days Goth Challenge – 25. nap

25. napGondolkoztál már azon, hogy elhagyd a szubkultúrát? Ha igen, mi vitt rá erre?

Vészesen közeledvén a kihívás végéhez elérkeztünk egy nagyon fontos kérdéshez.

Biztos minden ember érezte már úgy, hogy na akkor itt és most elege van mindenből, és legszívesebben kiszaladna a világból a bőrét, mint a múltja minden rejtett titkának képviselőjét letépve magáról – elfordulva mindentől, ami addig kedves volt a számára.
Sajnos kijelenthetjük, hogy az élet nehéz, és a sors nem mindig rózsaszín (esetünkben fekete) fellegekkel kecsegtet. Nem. Az élet tele van bonyodalmakkal, akadályokkal, miket nem könnyű áthidalni, sőt olykor túlélni sem. Bárki elérhet egy olyan mélypontra, ahol már semmi sem számít, és minden értelmét veszti – na ez az a pont, amikor csak a saját jellemünk, saját lelkünk erőssége és őszintesége határozza meg, hogy túllépünk-e az addigi önmagunkon, vagy szilárd karmokkal megragadjuk régi énünk azon darabját, amit elkeseredettségünkben talán egy időre a pokolba kívántunk, de ami nélkül jobban belegondolva senkik vagyunk.

Bizony. Én is elgondolkoztam már a “mi lenne, ha…” fennálláson, amit nagy álmodozó és megrögzött filozófus voltomnak tudhatok be. De számomra ez a pont nem a külső hatások miatt köszönt be, mi több egyes intézményekhez és/vagy emberekhez sem voltam/vagyok köteles alkalmazkodni olyannyira, hogy be kelljen áldoznom a személyiségemet a célért.
Viszont ezzel el is érkeztünk az elmélkedésem gyökeréhez. Talán képmutatóságnak fog hangzani, de nem is várok megértést, sem egyetértést:
Igenis van, legalábbis lesz olyan alkalom vagy tényező, amiért cserébe képes lennék beáldozni lényem 90%-át. Ebbe beleértve a “sötét oldalamat”.

Azonban milyen remek kis teremtmény is a szív és a lélek – hiszen abból kiszakítani emberek számára lehetetlen azt, ami ott mélyen meglapul. Éppen ezért, bár a fekete ruháktól képes lennék megválni, sőt talán írás nélkül is kihúznám egy darabig, de teljesen soha nem lennék képes kiszakítani magamból az ott rejlő eszméket, képeket, ideákat, szépséget. És valószínűleg negyven éves (ha Isten megsegít) családanyaként már mellőzni fogom a fűzőket, sőt acélbetétest sem fogok hordani, odabent viszont ugyan az az álmodozó, (talán hiába) reménykedő, fantáziadús ember fogok maradni, aki mindig is voltam – valószínűleg egy kicsit meggyötörtebb, de sokkal tapasztaltabb és érettebb verzióban.

Összefoglalva: maga a “kilépés” gondolata már természetesen megfordult a fejemben, de hogy éljek is a lehetőséggel, az kizárt – külsőségekben pedig még nem kényszerültem rá, szerencsére.

A legmélyebb inspiráció.

Üdvözletem.

Két dolog van az életben (igazából több, de ezek a legérdemlegesebbek), amiket egyszerűen nem vagyok képes eltűrni, de legfőképpen megbocsátani.
Ez pedig az árulás és az, ha valaki meg akar vásárolni engem.
Sajnos mindkettőben volt már részem. De tegnap, sőt leginkább ma döbbentem rá arra, hogy az egész jövőképem egy hatalmas undorító, de legfőképpen hazug képmutatásra épül, s ráeszméltem arra is, hogy éppen ezért gyökeresen változtatnom kell.

A szilárd és megingathatatlan terveim, mik valljuk be, meglehetősen nagyszabásúk – de mi értelme lenne kicsiben tervezni? -, még mindig ugyanolyan formában, kristálytisztán lebegnek az elmém képzelt  “Mit kell elérned az életben?” feliratú parafatábláján. A sors kegyetlen csattanójaként azonban az eddig is homályba merülő körülmények, a fontos és elkerülhetetlen részletek jelenleg még inkább, körülbelül százszorta  fakóbbak, mint eddig.
Mégis, felcsillant előttem egy új, fényesebb, de sajnos sokkalta rögösebb út. Rengeteg újsütetű instrukcióval futottam össze, mik a jövőképem mérföldekkel magasabb szintre emelték. A bökkenő csak az, hogy a friss ideák egy egészen új – valljuk be,  költségesebb és jelenleg még kivitelezhetetlennek tűnő – élet lehetőségét tárják elém, minek megvalósításához hihetetlen mennyiségű kitartás, szorgalom és türelem kellene. Csak az sajnos nekem nem áll birtokomban.
Az a probléma, hogy a “muszáj nagy úr”, így maga a sors ultimátumát kell fontolóra vennem:
Leragadok a régi kis világomban, ahol feledésbe merül az erkölcs, a jó, az emberség, a saját személyiségem és értékeim, és amin szemem felnyitásának tempójával egy ütemben rohamosan kezdek túlnőni, vagy nyitok az új felé, megkeresem a saját utam egy teljesen más közegben, és levedlem a régi énem egy szemétbe illő darabkáját?

Természetesen első olvasásra mindenki a második verzió mellett döntene. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű (mert miért is lenne…). Hogy kicsit félbehagyjam a ködösítést, elárulom: egy teljesen új városról, és minden ízben új életmódról beszélek.  Mindez remek és izgalmas váltásnak tűnik, mégsem könnyű – elvégre itt élnek a szeretteim, ide köt a múlt azon része, amit becsülök. De ez sem fog visszatartani.

Nothing can stop me anymore!