Deviancia Takaréklángon.

Üdvözletem.

Mostanában sokszor elgondolkoztam azon, hogy miben is nyilvánul meg a – nem is tudom, miként fejezzem ki, mert a “különlegességem” szó kicsit öntelten, és ide nem illően hangzana. Talán legbölcsebb a “furcsaságom” megfogalmazás.

Ahogy járok-kelek a város zsúfoltabb és kietlenebb utcáin, a legtöbb esetben rám szegeződnek a szempárok. Pedig nem, nem vagyok én feltűnő jelenség. Igazából legtöbbször magam sem értem, miért illet meg engem ez az elég széles skálán mozgó reflektálásrengeteg, hiszen mostanában vagy egyáltalán, vagy csak nagyon kis mértékben sminkelek, a hajam kezdi levetni egykori ében árnyalatát, a ruházatom sem megbotránkoztató. Mégis, van valami az emberek tekintetében, ami elgondolkodtat. Egyesek egyenesen a szemembe néznek, de a közönyük szinte sértő; mások Irénkét veszik szemügyre behatóbban – legtöbbször érdeklődéssel, de van, hogy szemrehányóan. Vannak, akik a fejem búbjától Irénkéig végigmérnek, elidőzve a kislány minden négyzetcentiméterén, valamint legritkább esetben akadnak olyan emberek is, akik ügyet sem vetnek a ruhámra, és csak a tekintetemet keresik, miután pedig meglelték, mosollyal nyugtázzák a pillantásomat.
Nem is tudom, melyiket kiálthatnám ki kedvencként. Akik a bakancsomban nem a terrorista fegyvert látják, hanem elismerően megcsodálják, vagy akik az ember lényét nézik, nem az őt borító maszlagot? Nehéz döntés.
Ellenben a tömegben megbúvó emberek (ilyen téren) legrosszabb fajtáját annál könnyebb körvonalaznom. Alapjában véve nem vagyok én mogorva, még senkit nem küldtem el a pokolba, aki kedvesen megállított valamiért – még az idegesítő hittérítőket sem -, az azonban nagyon fel tud bőszíteni, ha egy ember rám néz, és a barátságos mosolyomat egy szúrós pillantással, gyilkos arckifejezéssel reagálja le, csöppet sem palástolva megbotránkozását.

És ekkor elmerengek önmagamon, és az indokokon.
Természetesen nem lesz rajtam úrrá a letargia csak azért, mert egy idős hölgy – mondjuk ki kerek perec – lenéz engem. De elgondolkozni azon,  hogy mi válthatja ki az ellenszenvet, számomra lényeges dolog, főleg egy olyan szituációban, amikor teljes mértékben pozitívan állok hozzá a másikhoz.
Az nem szorul magyarázatra, hogy egy öregebb egyén szemében egy acélbetétes bakancs egy lányon elsőfokú devianciára utal. De kérdem én, elég indok ez az előítéletre? Belefolyni ebbe felesleges, hiszen vannak olyan megkeseredett asszonyságok/úriemberek, akik mások örömétől egyenesen viszolyognak, és talán én is pont ilyenekbe botlok bele gyakorta. Ezt a témát pedig ezzel szeretném is berekeszteni, hiszen cseppet sem érdekel az utca emberének véleménye, és a szóban forgó vénségek ellenségességére is általában vigyorral válaszolok.

A fő kérdést, amit az első bekezdés sejtet, a minap idézte elő bennem életem egy újabb, egyszerű momentuma.

A legtöbb ember számára a temetőzéseim sem tűnhetnek normális tevékenységnek,  s bár már régen belenyugodtam, hogy nem is vagyok normális (ki az?), most mégis szeretnék előállni két rövidke kis életképpel, ami ezen észrevételemet támasztja alá. Mostanság úgyis ritkán írok magamról, az életemről, tehát akiket ez a része is érdekel a blognak, azok olvassanak tovább bátran – és nem mellesleg ezt vehetitek egy kis ízelítőnek, a későbbiekben várható egy ilyen témájú szavazás.

Az égbolt még kellemesen szürke és fátyolos volt, mikor negyed hét tájékán én, két barátnőm és egy fiú kedvetlenül nekivágtunk az iskolába tartó, végtelennek tűnő sétának. Mikor a város centrumához értünk, elborzadva lettem figyelmes egy hatalmas csapat kapirgáló galambra azon a macskaköves sétányon, min a mi utunk is átívelt. Már a felfedezés pillanatában leváltam lomha kis kvartettünktől, és hatalmas ívben próbáltam kikerülni a veszedelmes bestiasereget, amikor egyik barátnőm a puszta baráti jóindulattól vezérelve a másik oldalról felzavarta a csapatot, és mindegyik fejvesztve menekülő madár engem célozott meg. Először holtra váltan csak megfordultam, aztán a pániktól megtébolyulva leguggoltam karjaimmal fejemet védelmezve, majd hisztérikusan bebújtam egy oszlop mögé, átölelve azt. Mit ne mondjak, a város népe jó kedéllyel szemlélte a folyamatot, én pedig közben válogatott szitkokkal illettem a szárnyasokat felbujtó leányzót.

A beiktatott rövidített nap miatt a szokásosnál hamarabb végeztünk az iskolával, és nekem még rengeteg időm volt a vonatig. A felmaradó óráimat városi bolyongással és a kollégium falai közt megejtett zenehallgatással próbáltam elütni, ám mikor erre ráuntam, becéloztam az előbb említett városközponttól nem messze elhelyezkedő kürtőskalácsost. Vettem is egy ízletes mogyorósat, majd miután végeztem vele, a közeli áruházban beszereztem egyet a kedvenc jégkrémemből. El is határoztam, hogy a villamosra várva elfogyasztom, ám az evés szentségét gyűlölöm külső kényszer miatt rövidre szabni, éppen ezért egy villamost hagytam is nélkülem távozni, és csak a következőre szálltam fel. A cudar mínuszok közepette, csípős szél és sűrű hóesés társaságában érdekes látvány lehettem a jégkrémemmel – legalábbis a környezetem arcai ezt sugallták.

Reklámok

Ha Már Nincs Menedék.

Bizonyára sok ember – szubkultúrától, nemtől, kortól, bőrszíntől, nemi identitástól és vallástól függetlenül – tapasztalta már saját bőrén, hogy a világból felénk áramló hatások olykor mennyire ellenségesek és bántóak tudnak lenni, és milyen érzés is az, ha kívülálló emberek jogtalanul nemcsak hogy elbírálják, hanem egyenesen kifigurázzák, sőt ellehetetlenítik az önkifejezés mindenki számára szabadon megadatott lehetőségét, azt is figyelmen kívül hagyva, hogy ezzel mekkora károkat okozhatnak – úgy mentálisan, mint fizikailag.

Valószínűleg sokan találkoztatok már a megszokott sztorival, hiszen szomorúan látom, hogy lépten-nyomon belebotlani hasonló történetekbe. Adott egy személy, aki az akár munkahelyi, iskolai vagy családi közegből rázúduló atrocitácok következtében menekülésre (“szerencsés” esetben csak önnön személyisége/stílusa elől, de van, hogy akár másik városba vagy külföldre) kényszerül, vagy végső esetben az illető tragikus sorsa viszontagságai miatt akár saját életének kioltása mellett is dönthet.
Ugyan én nem célzottan az öngyilkosság megrendítő témája felől szándékozom megközelíteni a kérdést, mégis kötelességemnek érzem megemlíteni egyfajta kegyeletleróvásként a szerencsétlen áldozatok iránt, akik csak önmaguk szerettek volna lenni, és legyűrni a boldogtalanságot és a magányt – sajnos sikertelenül…

Mondandóm azonban egy másik, égető problémára irányul.
Sajnálatos módon a legtöbb goth élete során legalább egyszer belehuppan abba a gödörbe, amiből oly nehéz kievickélni – ki csak pillanatnyi filozofálás erejéig, ki huzamosabb időre. A kilátástalanság, reménytelenség, elkeseredettség és düh időszaka ez, mikor felmerülnek az alábbi kérdések: “Van ennek az egésznek így valami értelme?“, “Mit várnak tőlem, és én mit várhatok el, ha már az is baj, hogy önmagam szeretnék lenni?“, “Miért zavar másokat a stílusom? Hiszen nem ártok vele senkinek.“, “Miért vesznek egy kalap alá más idiótákkal?“.
Mondhatnám, hogy a képlet egyszerű, de sajnos koránt sincs így. Éppen ezért megpróbálom kérdésenként – problémánként – vizsgálni a témát.

“Van ennek az egésznek így valami értelme?”
…Kérdem én: van értelme annak, hogy ha az egyik barátod megbánt, utána megbocsátasz neki? Vagy ha megkarmol egy kiscica, egy pillanat múlva nem szeretgeted tovább ugyanúgy? És ha fogyókúrázol is, attól nem rajongsz-e ugyanúgy a csokiért? Na látod: ha valami fontos nekünk, ahhoz visszahúz a szívünk. Ilyen ez a megannyi szépséggel teli szubkultúra is; vagyis nem, több ennél: míg a sértések és támadások, mikkel súlyt minket a külvilág csak szilánkok életünk tükrében, addig a gothika a gondosan megmunkált, arisztokratikus kovácsoltvas keret, ami összefogja, megkoronázza és uralja az összképet. Az életet.

“Mit várnak tőlem, és én mit várhatok el, ha már az is baj, hogy önmagam szeretnék lenni?”
…Nagyszerű kérdés. Az emberekben van egy eredendő rosszindulat és ellenérzet mindenféle (számukra) új iránt, így a legjobb nemes egyszerűséggel a mércét egészen a padlóra lehelyezni, és nem várni túl sokat senkitől. Ez lehangolóan hangozhat, de legalább nem csalódik az ember. És hogy ők mit várnak el tőlünk? Talán behódolást, csordaszellemet? A legkevésbé sem. Ugyanis mindenkit csak addig érdekel a másik “különlegessége”, amíg kell valaki, akin kitöltheti a társadalom iránti dühét. És a legfontosabb: amíg az ember mást piszkál, addig megfeledkezik a saját tökéletlenségéről. Tehát amit várnak, az az élő céltábla-szerep, amit mindenki szabadon visszautasíthat egy egyszerű mosollyal, ami azt üzeni: “Francokat!

“Miért zavar másokat a stílusom? Hiszen nem ártok vele senkinek.”
…Amit az előző kérdésnél leírtam, az ide is érvényes. Bár van, hogy az emberek csak egyszerűen túl konzervatívak, primitívek, vagy csak szimplán unatkoznak. A legjobb, ha egyszerűen mosollyal felelünk a rosszalló pillantásokra.

“Miért vesznek egy kalap alá más idiótákkal?”
…Na ez az a probléma, ami ellen maximum úgy küzdhetünk (kevés sikerrel), hogy viselkedésünkkel kitűnünk a divategyének, főtéren borozgató/füvező “hűdedárkvagyok” emberek, és kirívó, bénáskodó babybat-ek közül. De sajnos aki előítéletes, az úgyis minden feketében flangáló személyt egyforma kriptaszökevényként fog számon tartani. (:

De az örök érvényű igazság itt is érvényesül: aki egyszer igazi goth-tá válik (és nem, az hatalmas butaság, hogy valaki goth-nak születik, hiszen ez egy tudatosan választott életforma, ami személyiségünk fejlődésével alakulhat ki bennünk), az mindig az is marad, még ha nem is burkolja testét nyakig csipkébe.

537434_586876611326287_421363224_n