Reqiuem.

Üdvözletem.

Már jó ideje valóságos zűrzavar uralkodik a fejemben, amit elméletben már ezerszer, gyakorlatban viszont szerencsére csak egyszer kíséreltem rázúdítani az Internet pókhálóján csüngő drága olvasóközönségre. Minden adott volt. Minden, ami egy igazán velős, önsajnálatba torkolló poszt megkomponálásához kell: ott voltam én, és a kezemben az én felokosított, blogolásra alkalmas csodatelefonom (hűha). Ha ez lehetséges volt abban a kísértetiesen, sőt hátborzongatóan szánalmas órában, a hangulat is a lehető legtökéletesebbnek bizonyult: sötét égbolt, ami alig engedte láttatni bizonytalan lábaim lépteinek célpontjait, és ott voltam én. Bizony, megint. Újra a temetőben kötöttem ki. Komolyan, mint egy elveszett gyerek a nagyvilágban, aki szánalmas módon megpróbál az érzelmei elől a halott érzelmek birodalmába menekülni. Milyen szellemes. Igen, ott ültem, mint mindig, ha valami ostobaság felidegesített, vagy ha túl gyenge voltam a szívem-lelkem önregeneráló módba állításához.
Ödönke ezúttal is üdvözölt. A szokásos borókakorona örökzöld ágai között nyugvó rejtekéből elém rebbent, mint már számtalanszor. Biztosan csak meg akarta mutatni nekem, mekkorát nőtt legutóbbi – mikor is volt? Idejét sem tudom már – találkozásunk óta… Szegény pára. Hogy hasonlít rám… Őt is a nap lemenő sugarai csalogatják elő, aztán a túlzott sötét ismét visszainti a biztonságot adó otthona karjaiba.
Szóval ültem, ültem a ravatalozó előtti kedvenc padomon, és talán meg is mosolyogtam volna a sors újabb furcsa fintorát, miszerint pont akkor jött rá az eső, miután elfoglaltam szokásos helyem a ravatal baljának trónusán, ha… Ha. Ha lett volna rá erőm. De erőm… Az akkortájt aggasztóan kevés akadt. A hullámok összecsaptak a fejem fölött, a sebezhetetlennek hitt szív megtörni látszott, és azt hiszem, kiújult a rég elfelejtett depresszióm. Vicces, hogy másnál az ősz jelenti a mélypontot, nálam pedig… Mindegy.
Nem szánom én ezt mentegetőzésnek, félreértés ne essék. De akartam, komolyan akartam én írni – s ami ennél is rosszabb, írtam is. Akkor és ott, a ravatalozó padjának hűvös deszkáim fabrikáltam a sorokat, egyiket a másik után. Már megírásukkor éreztem, hogy nem jó ez így, de amikor az elküldés pillanatához érkeztem… Hála Istennek, a racionalitásom utolsó morzsái olyan hatalmasat rúgtak a bordáim közé (vagy talán normális embereknek a szíve helyezkedik el ott?), hogy megálljt tudtam parancsolni saját érzelmei által felemésztett, reszkető ujjaimnak. És milyen jól tettem! Másnap visszaolvasva, bár jobban nem igazán voltam akkor sem, mégis szánalmasnak hatott a gyengeség, ami a képernyőről ragyogott – vagy inkább sötétlett – vissza rám. Ez volnék én? Ez a nyomorult, átkozott betűhalmaz, ami gyengeségen kívül semmi mást nem tükröz? Az ismert válasz elémelyített.
Néhány napig (hétig) tartott még a vívódás a kellemesen és az nyomasztóan sötét oldalam között, amire az ingatag emberi kapcsolataim is nagyban rásegítettek. Khm. Végül mégis természetesen a kellemes Nobilis győzött. Csak idő kérdése volt ez, semmi több. Már képes vagyok mosolyogni, és örömet okoz a napfény, a virágillat; már képes vagyok nyugodt kedéllyel végighallgatni azon dallamokat, amiket hetekkel ezelőtt csak könnyek kíséretében voltam képes.
És aaaannyira jó, hogy mindezt megéltem! (: A tavalyi nyár óta nem tanultam ennyit önmagamról – gondolatokról, érzésekről, és azok kezeléséről. Hálás vagyok bizonyos személyeknek (főleg egynek), amiért sok dologra rávilágítottak, amiket eddig csak néztem, de meg nem láttam. Köszönöm, hogy megtanulhattam, milyen is elveszíteni valakit. Mindent köszönök.
Mindent köszönök…

Gyötrelmes Igazság.

“Hátborzongató. Tényleg az.
Ez… Megihletett egy posztot.

…Írtam ezt tegnap este.
Nos, a rengeteg bennem kavargó érzelem szinte sikoltott a sorokba foglalásért (nagyon régen éreztem ilyen erős késztetést az alkotásra), de mivel egy bizonyos dolog keresztbe húzta ezen számításaimat, s mindössze erre a hét szóra tellett Tőlem, egyszerűen kiborultam. Mint egy hisztis kis liba.
Furcsa, mert bár ritkán előtör belőlem ez a bonyolult lelki állapot (egyszerűen definiálható a “dögöljön meg mindenki” kifejezéssel), ez a tegnapi olyan érzékeny hangulatban kapott el (valószínűleg pont a mellékelt videó miatt), hogy átéltem néhány óra mély depressziót.
Vicces dolog ez. (:

De új nap virradt, az idegrostjaim újra megkeményedtek, és végre elérkezett az idő, hogy bár nem olyan érzékletesen, ahogyan tegnap lettem volna rá képes, viszont a tőlem megszokott őszinteséggel kifejezzem, amit akkor szerettem volna, amikor este meghallgattam/néztem ezt a videót, és naiv reményekkel nekiültem összetákolni ezt a posztot.

Szóval.
Furcsa teremtmény az ember.
Figyelemre méltó és csodálatos, mégis szélsőségesen ostoba.
Képes szétzuhanni, majd újra talpra állni, de képes arra is, hogy rezzenéstelen arccal szétzúzzon másokat, és a padlón hagyja őket.
Boldogságában zokog, viszont legnagyobb bánatában is képes mosolyogni.
Kiszámítható, és mégis megfejthetetlen.

Tegnap este olyan mértékű lelki kimerültséget és feszültséget éreztem, amit már az írás sem lett volna képes enyhíteni, ezért mint mindenki más, Én is a zene kiapaszthatatlan kútjához fordultam gyógyír reményében.
A Youtube-ra érve szinte nem is a tudatom vezérelte ujjaimat, hanem valami megmagyarázhatatlan erő.
És akkor… Néhány kábult pislogás után arra eszméltem, hogy könnyezem. Nem a testem, de nem mondanám egyértelműen azt sem, hogy a lelkem volt az.
Egész egyszerűen, tömény és csalhatatlan módon vert fejbe az igazság.
Bár sosem voltam sírós fajta, mégis sokszor éreztem már ilyet máskor is, amikor egy zene hallatán elkezdtem önkéntelenül és úgymond ok nélkül sírni. Aki számára ismeretlen ez az érzés (ami hozzátenném számomra szinte felülmúlhatatlan), annak úgy tudnám legegyszerűbben elmagyarázni, hogy egy pillanatra kitisztul az elmém, és a testem nem érzékel semmit a külvilágból az adott klipen kívül (ha nem videót nézek, hanem szimplán meghallok egy zenét, akkor abszolút semmit), a lelkem pedig elkezd odabenn mocorogni. A mellkasom összeszorul, az arcomon pedig végigfutnak az olykor hűvös, olykor forró könnycseppek. Arcvonásaim nem torzulnak el, mint a testi fájdalommal járó sírásnál, amikor az ember a könnyeket megalázó teherként éli meg. Nem. Ez egy határozottan kellemes borzongás. Mint amikor a földre zuhansz, és néhány pillanatig öntudatlanul csak heversz, s még a legapróbb mozdulat gondolata is fájdalommal tölt el. Az áldott tudatlanság, amikor nem az elméd, hanem a lelked gondolkodik helyetted.
Nos, ebben a mélységben elmerülve szembesülnöm kellett azzal, hogy a múltam egyben a jelenem és a jövőm is, amit képtelen vagyok kitépni magamból vagy megmásítani. Tegnap ez a dal hirtelen képviselni kezdett mindent, amit valaha a sötét oldalon átéltem és ami fontos számomra. Igen, ez a múltam. 2003. volt, amikor először meghallottam Amy Lee hangját. Láttam Őt évről évre formálódni, láttam lányból nővé érni, és közben azt hittem, hogy az eltelt idő engem is gyökeresen átformált. Tévedtem. A mai napig ugyanúgy, remegő ajkakkal és nedves szemekkel kuporodok a hang forrása elé, ha egy váratlan vagy éppen érzékeny percben meghallom az egyik dalt, ami kedves nekem. Ugyanaz vagyok, aki voltam. Más ugyan a hajam, a kinézetem s talán több tudás van a birtokomban, belül mégis az az álmodozó kislány maradtam, aki anno félve hozta szóba az édesanyjának, hogy szeretne egy fekete nadrágot.
És ez hátborzongató. (: