Zsigeri gyűlölet.

Üdvözletem.

Valószínűleg sokak számára ismerős lesz, amiről írni fogok. Őszintén kívánom, hogy ne így legyen, de kár tagadni – az ember gyarló, esendő, és sokszor  sötét árnyak között jár.

Éreztetek már olyat, hogy egy bizonyos ember egyszerű jelenléte is sért Titeket? …Hogy nem érdemli meg az értékes levegőt, amit az átkozott tüdője minden pillanatban önzőn elnyel? …Hogy (bár ezt illik tagadni, de) sokkal szebb és könnyebb lenne minden, ha eltűnne az életetekből? …És azt, hogy ha engedelmeskednétek a jó modornak és megszokásnak, s ennek hódolva közel engednétek magatokhoz lélekben, szimplán megfulladnátok?… Sőt, legtitkosabb álmaitokban már talán… meg is öltétek?

Olykor nagyon is megnehezíti az egyén dolgát ez a zsigeri gyűlölet. Főleg akkor, ha az az áruló lelkiismeret, vagy mi a szösznek hívják, az elméjében mocorog, és kellemetlenkedve a füleibe suttogja, hogy “Elég legyen!”
Emlegetni is hányingerkeltő.
És hogy egyes személyek iránt miért alakul ki ez a különös érzet?
Ez erősen változó. Lehet az oka egy elfojtott emlék, egy pofon, vagy akár sok pofon… Nem feltétlenül testileg.

A kérdés inkább az: érdemes-e elfojtani, vagy jobb lenne hagyni, hogy kitombolja magát? Hogy pusztítson, szúrjon, üssön, rúgjon, tépjen, lőjön, rágjon, üvöltsön, fusson, harapjon, tomboljon?…
Ez egy érdekes téma. Ha az ocsmány testének puszta gondolatától nem kapna el a hányinger, talán folytatnám is. Később, majd ha erősebb lesz a gyomrom lehet, hogy még boncolgatom majd.

 

És némi pozitívum.
Végre sikerült lefényképeznem a könyvet. Ez lenne az. Kicsit belecsúszott a kezem, elnézést.


 

Reklámok