Gyötrelmes Igazság.

“Hátborzongató. Tényleg az.
Ez… Megihletett egy posztot.

…Írtam ezt tegnap este.
Nos, a rengeteg bennem kavargó érzelem szinte sikoltott a sorokba foglalásért (nagyon régen éreztem ilyen erős késztetést az alkotásra), de mivel egy bizonyos dolog keresztbe húzta ezen számításaimat, s mindössze erre a hét szóra tellett Tőlem, egyszerűen kiborultam. Mint egy hisztis kis liba.
Furcsa, mert bár ritkán előtör belőlem ez a bonyolult lelki állapot (egyszerűen definiálható a “dögöljön meg mindenki” kifejezéssel), ez a tegnapi olyan érzékeny hangulatban kapott el (valószínűleg pont a mellékelt videó miatt), hogy átéltem néhány óra mély depressziót.
Vicces dolog ez. (:

De új nap virradt, az idegrostjaim újra megkeményedtek, és végre elérkezett az idő, hogy bár nem olyan érzékletesen, ahogyan tegnap lettem volna rá képes, viszont a tőlem megszokott őszinteséggel kifejezzem, amit akkor szerettem volna, amikor este meghallgattam/néztem ezt a videót, és naiv reményekkel nekiültem összetákolni ezt a posztot.

Szóval.
Furcsa teremtmény az ember.
Figyelemre méltó és csodálatos, mégis szélsőségesen ostoba.
Képes szétzuhanni, majd újra talpra állni, de képes arra is, hogy rezzenéstelen arccal szétzúzzon másokat, és a padlón hagyja őket.
Boldogságában zokog, viszont legnagyobb bánatában is képes mosolyogni.
Kiszámítható, és mégis megfejthetetlen.

Tegnap este olyan mértékű lelki kimerültséget és feszültséget éreztem, amit már az írás sem lett volna képes enyhíteni, ezért mint mindenki más, Én is a zene kiapaszthatatlan kútjához fordultam gyógyír reményében.
A Youtube-ra érve szinte nem is a tudatom vezérelte ujjaimat, hanem valami megmagyarázhatatlan erő.
És akkor… Néhány kábult pislogás után arra eszméltem, hogy könnyezem. Nem a testem, de nem mondanám egyértelműen azt sem, hogy a lelkem volt az.
Egész egyszerűen, tömény és csalhatatlan módon vert fejbe az igazság.
Bár sosem voltam sírós fajta, mégis sokszor éreztem már ilyet máskor is, amikor egy zene hallatán elkezdtem önkéntelenül és úgymond ok nélkül sírni. Aki számára ismeretlen ez az érzés (ami hozzátenném számomra szinte felülmúlhatatlan), annak úgy tudnám legegyszerűbben elmagyarázni, hogy egy pillanatra kitisztul az elmém, és a testem nem érzékel semmit a külvilágból az adott klipen kívül (ha nem videót nézek, hanem szimplán meghallok egy zenét, akkor abszolút semmit), a lelkem pedig elkezd odabenn mocorogni. A mellkasom összeszorul, az arcomon pedig végigfutnak az olykor hűvös, olykor forró könnycseppek. Arcvonásaim nem torzulnak el, mint a testi fájdalommal járó sírásnál, amikor az ember a könnyeket megalázó teherként éli meg. Nem. Ez egy határozottan kellemes borzongás. Mint amikor a földre zuhansz, és néhány pillanatig öntudatlanul csak heversz, s még a legapróbb mozdulat gondolata is fájdalommal tölt el. Az áldott tudatlanság, amikor nem az elméd, hanem a lelked gondolkodik helyetted.
Nos, ebben a mélységben elmerülve szembesülnöm kellett azzal, hogy a múltam egyben a jelenem és a jövőm is, amit képtelen vagyok kitépni magamból vagy megmásítani. Tegnap ez a dal hirtelen képviselni kezdett mindent, amit valaha a sötét oldalon átéltem és ami fontos számomra. Igen, ez a múltam. 2003. volt, amikor először meghallottam Amy Lee hangját. Láttam Őt évről évre formálódni, láttam lányból nővé érni, és közben azt hittem, hogy az eltelt idő engem is gyökeresen átformált. Tévedtem. A mai napig ugyanúgy, remegő ajkakkal és nedves szemekkel kuporodok a hang forrása elé, ha egy váratlan vagy éppen érzékeny percben meghallom az egyik dalt, ami kedves nekem. Ugyanaz vagyok, aki voltam. Más ugyan a hajam, a kinézetem s talán több tudás van a birtokomban, belül mégis az az álmodozó kislány maradtam, aki anno félve hozta szóba az édesanyjának, hogy szeretne egy fekete nadrágot.
És ez hátborzongató. (:

 

Reklámok

Sognare In Italiano.

Üdvözletem.

Nem is tudom pontosan, hogy miért, de már néhány napja kikívánkozik belőlem egy jó nagy adag ömlengés, amit – az olvasók legnagyobb bánatára, muhaha – ugyan nem fogok megejteni, egy témát azonban belső késztetés miatt fontosnak érzek papírra (monitorra?) vetni.

Már sokszor szóba került, hogy nagyon szeretem a latin nyelveket, és hogy így Spanyolország, meg úgy spanyol nyelv, és hogy á, én biztos kitelepedek majd egy kis időre.
Ez a dolog korántsem véletlen.
Ezért a sok-sok évre visszavezethető, mára már nem is szimpla szeretetnek, talán inkább elvnek vagy berögződésnek mondható, bizsergető vonzalomért a gyerekkori legjobb barátnőm rokonsága felel – ez volt az én testvérnél is közelebbi barátosnémmal (nevezzük K.-nak) a mi közös megszállottságunk (akinek volt egy ilyen szoros kapcsolata kiskorában, az értheti, mire gondolok).

És most egy kis történelem (tündérmese?) következik.
K. anyjának a mostohatestvére mindig is egy életrevaló, kalandvágyó lányka volt, és egyszer csak úgy döntött (az indítékokat nem ismerem, de biztos voltak bőven), hogy szerencsét próbál: elutazott Spanyolországba, és elszegődött bébiszitternek egy családhoz. Nos, mivel ez a leányzó (nevezzük Sz.-nek) a maga rosszlányos bájával különösen szépnek bizonyult, nem is kellett sok idő, hogy egy férfinak megakadjon rajta a szeme. A vonzalom kölcsönösnek bizonyult. Ugyan a pasas jóval idősebb volt, de ez a szerelemben nem akadály, így össze is jöttek. De mit ad Isten, ez a spanyol úriember nem egy egyszerű jöttment volt, hanem egy gyerekorvos, aki emellett még egy kis falu polgármesteri tisztségét is betöltötte – tehát pénze volt bőven. A korábbi házasságából volt három nagy gyereke, de ez nem számított, Sz.-el belevágtak a közös életükbe, és a kalandvágyó lány teherbe is esett. Emlékszem, amikor először hazajöttek K.-ékhoz a kislányukkal… Csodaszép gyerek volt. És ez a találkozás indította el ezt a nagy spanyol mizériát.
Sz. igazán bulizós, önfeledt, közvetlen nő volt (és az a mai napig), ezért ment a hajnalig tartó tobzódás a hazalátogatás örömére. A férje egy szót sem tudott magyarul, és amikor megkérdezte a nevem, majd kedvesen-helyeslően megismételte utánam azzal a döglesztő spanyol akcentusával (“Á, Krisztííná!”), én egyszerűen elaléltam. Áh… Az egész család maga volt a boldogság és az egzotikum, ami nagyon imponált nekem és K.-nak. A vonzalmat fokozta, hogy néhány év múlva K. nővére a párjával együtt kiköltözött Sz.-ékhez Spanyolországba. (Azóta nem is láttam Őket… 😦 ) Mindenesetre letelepedtek, lett egy gyönyörűséges kislányuk, Sz.-éknek pedig azóta már négy ennivaló gyerekük van – mi meg K.-val itthon szövögettük tovább spanyol álmainkat.

Így sok-sok éve leteltével K.-val azóta is jóban vagyunk, bár a nagy barátság alábbhagyott, de a vicc, hogy ez a spanyol-dolog nagyon bennünk maradt. Már a gimnáziumba is úgy mentem el, hogy francba az addig (nem kis túlzással) “tanult” némettel, nekem csak és kizárólag a spanyol KELL, és punktum. (Először spanyol kéttannyelvű osztályba akartam menni egy másik iskolába.) Na de koppantam egy nagyot, mikor kiderült, hogy az adott intézményben megszűnt a spanyol oktatás. Vertem is a fejem a falba, és a “jobb, mint semmi”-nek behódolva belevágtam a másik lehetőségként fennálló olasz tanulásba. Már az első órától kezdve jól ment, mindenféle nagyképűség nélkül mostanáig Én vagyok az egyik legjobb olaszos a csoportban – tetszett, szerettem, de nem volt meg az a spanyolhoz illő bizsergés.

Aztán minden megváltozott, amit ennek a dalnak köszönhetek.

Egészen addig a percig nem találtam az ízlésemnek megfelelő olasz számot, de ez annyira megfogott, hogy már körülbelül százszor elénekeltem. De az csak egy dolog, hogy tudogatok olaszul… A nyelv tulajdonképpeni zeneiségére ez a dal ébresztett rá. Már az első sor “il mio tempo“-ja is olyan szinten csodálatos, hogy a fülem minden egyes meghallgatásakor egyfajta orgazmusként éli meg. Hihetetlen… És ekkor döbbentem rá, hogy mennyire gyönyörűséges is az olasz nyelv. Bár a spanyol iránti rajongásom csak ciklikusan szokott lejjebb hagyni egy-egy lelkileg passzívabb időszakban, de ez a dal gyökeres változást hozott az életembe – a várva várt bizsergést.
És hogy ez miért is zseniális?
1. Amit szeret az ember, azt könnyebben tanulja, amiért viszont rajong, azt egyenesen magába szippantja – ezt az utóbbi időszakban tapasztaltam az olasz órákon.
2. Eddig nem tartottam vonzónak sem Velencét (“romantikus klisé”), sem Rómát (“gyűlölöm a törit, és ez csak a hetven oldalnyi anyagból írt Róma témakörű témazárómra emlékeztet, aminek megtanulását – szokásomhoz hívem – utolsó estére hagytam, ezáltal átéltem egy nem túl kellemes éjszakát”), most viszont arra gyűjtögetem a pénzem, hogy jövő nyáron bevehessem Olaszországot (idén már nem fér bele az angol tanfolyam, és az angliai út mellett a költségvetésbe).
3. Nem kevés esztétikai élményben részesülhetek az olasz dalok, költészet által.

Furcsa, hogy egy dal mennyi mindent képes megváltoztatni… Már csak ha arra gondolok, hogy a sötétséghez is három (plusz egy) zene lökdösött közelebb, újra kellemes bizsergés lett rajtam úrrá.
Zárásképpen be is linkelem a(z Anonymus kivételével a) három drágaságot.


(A klipben látható Amy Lee-nél nem létezik gyönyörűbb nő a szememben.)

Kívánom Nektek is, hogy legalább életetekben egyszer éljétek meg a nagybetűs BIZSERGÉST. (: