Vérző Apokalipszis.

Üdvözletem.

Amit most érzek, az szinte leírhatatlan.
A lelkem zokog, az elmém tagad, a kezem remeg, és próbálom magam belefojtani az önámításba, de sajnos minden perccel közelebb állok a szemeim felnyílásához.
És hogy mi vezetett el ehhez az egész összeomlás-közeli állapothoz?

Kanyarodjunk csak vissza a sokszor emlegetett esti mesénkhez, a Viszlát Ében Project-hez.

…Volt egy lány. Gyönyörű aranyhajjal áldotta meg a sors, ami kicsit ugyan rakoncátlannak, mégis nagyon mutatósnak bizonyult. Azonban a lány megelégelte az angyalka-kinézetet, és bemázoltatta a haját koromszínre. A lány boldog volt, örült, hogy a sok tiltakozás és figyelmeztetés ellenére a fekete haj nagyon is jól áll neki, és hogy végre a lelke egy darabkája mosolyoghatott vissza rá a tükörből.
Azonban a hollószín hajkoronának túl magas volt az ára. Először csak alig észrevehetően töredezni kezdett a lány haja, majd minden szemtelenség határát átlépve markostól hullani kezdtek a szépségesen sötét szálak. A lány várt, azonban a helyzet csak romlott, és érezni kezdte, hogy kezébe kell vennie lobonca sorsát. A pokol számtalan bugyrát megjárva lélekben lemondott a hajfestésről – legalábbis ezt próbálta elhitetni magával -, és elhatározta, hogy visszanyeri az aranyhaját.
A procedúra kegyetlennek bizonyult – egyre világosabb, de hatalmas mennyiségű festékanyag, szőkítőpor, hajradír – s mindezen kínzóeszközök csak azt érték el, hogy a lány hajának (szó szerint) kétharmada kihullott, a többi pedig még töredezettebbé változott. A színe azonban irreálisan sötét maradt továbbra is.

De véget érhet így a történet? Vagy illő volna itt is happy end-del zárulnia az egésznek?…
Nos, jelenleg a happy end az, amit legkevésbé érzek. Helyette a gyomromat belülről fölemésztő kavargás, a visszafojtani próbált remegés maradt, és a tudat, hogy valami véget ért.
Bizony. A fülemben még most is hallom seregnyi tétova angyal sirámos requiemjét, és a kárörvendő démonok füstös nyoma fullasztó komorsággal ül a szívemen. Vége.

A végzetes gondolat a konyhában ért utol, ahol a reggeli hajmosás után a hajamat szárítottam. Anyámmal beszélgettem, és éppen azt taglaltuk, hogy alig van már hajam, amikor egy gondolat úgy fejen talált, hogy szinte hallottam irritáló koppanását a homlokomon.
Anya. Vágd le a hajam.
Igen. Ezt a mondatot visszaolvasva hátranyúltam a (már nem létező) hosszú copfomra, és a szívem ismét elszorult.
Először nem akartam én olyan vészesen sokat, aztán anyám előállt a zseniálisnak tűnő ötlettel, hogy vágjuk le hátul akkorára, mint amilyen hosszú a frufrum, így együtt tudnak majd nőni. Belementem.
És mi az eredmény?
Mínusz húsz centi a hajamból (ez nagyon sok!!!), ami felbecsülhetetlen kín a számomra.
És a vicc az egészben, hogy kb. egy év múlva újabb (legalább) tíz centivel  fogok megrövidülni, s akkor talán már nem lesz a lenövésem lehányós kategória.

 

 

 

 

 

 

 

 

 
Igaz, hogy milyen sok? o.O Bár a kép természetesen nem adja vissza az eredeti hatást, de higgyétek el, hogy gigászi mennyiség.

Reklámok

A Viszlát Ében Project II.

Üdvözletem.

Mivel már az égegyadta világon mindennel próbálkoztam hajszőkítés terén, így a sok hiábavaló próbálkozás után két lehetőség maradt:
1. vagy levágatom a hajam
2. vagy lenövesztem.
Mivel az első verzióhoz egyszerűen nem lenne elég lelki erőm, így sajnos kénytelen voltam a második mellett dönteni. Szerintem mondanom sem kell, hogy milyen ocsmány… De ez van, át kell vészelnem.
Most 18-án ellátogattam anyámékkal egy vidéki falunapra (olyan hangulatosak általában), egybekötve az osztálytalálkozómmal, mert volt osztályfőnököm pont arra a napra szervezte, pont oda. Két legyet egy csapásra. A vicc az volt, hogy összesen öt ex-osztálytársam jelent meg rajtam kívül, szóval egy kis beszélgetés, “kis” ivászat (volt osztályfőnököm aztán bírja az iramot o.O) után átadtam magam barátnőmmel a reggelig tartó tombolásnak. Bár a zene elég khm… érdekes volt (az est fénypontjának Komonyi Zsuzsi koncertje számított, szóval el lehet képzelni), ilyen alkalmakkor azonban nekem még az sem számít, ha Nótár Mary megy (azért ez erős túlzás volt, de értitek), a legfontosabb a társaság. És mivel az nagyon jó volt, így remek kis estét hoztunk össze.
Az egészből viszont arra szeretnék kilyukadni, hogy kivételesen összeálltam barátnőmmel egy közös képre, gondolván, hogy az emlék mindig jól jön.
Tehát vigyázat, hányózacskókat előkeresni!
Nagyon ocsmány a lenövésem. De kezdek beletörődni… (És a fejemet sem kell nézni, sem kinevetni, a kép készültekor volt már bennem házi szilva, házi bodza, Fütyülős barack, Fütyülős bodza, csomó whisky, vodka… Tehát a “nem szabad keverni a piákat” elv valahogy otthon maradt. De nem kell leszólni érte, nagyon ritkán iszok, és ez most egy ilyen alkalom volt – és még be sem álltam.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
Huh, tényleg elég durva fejem volt, ahogy így elnézem. o.O De már mindegy, a hajamat tessék nézni! (Azt is csak saját felelősségre.)

The 30 Days Goth Challenge – 4. nap

4. napNevezz meg egy klisét vagy sztereotípiát, ami kapcsolatba hozható veled.

Hogy őszinte legyek, több sztereotípia is kisebb-nagyobb részben illik Rám. Felesleges lenne tagadni, hiszen a rengeteg besorolás közepette szinte lehetetlen kivédenünk, hogy egyetlenbe se ütközzünk bele. És értelmetlen is volna.
Mert melyikünk ne szeretné a feketét? Vagy ki ne lelné örömét egy gyertyafényes, esti beszélgetésben? Esetleg ki utasítana vissza egy csendes, éjszakai sétát? És lányok, ki ne akarna közülünk hófehér bőrt?
Na ugye.
Éppen ezért nincs sok értelme boncolgatni a sokakra jellemző kliséket, amiket teljesen máshogy él meg az illetékes, mint ahogy azt a kívülállók látják.

A Viszlát Ében Project.

Üdvözletem.

Korán kelés, vásárolgatás (barkácsáruházat is beiktatva, ahol csorgattam a nyálam a szebbnél szebb csillárok, csempék,  függönyök után, hmm), napon olvadozás, egy temetés, és nem kevés rosszullét tette érdekessé a mai napomat.
Nem volt elég, hogy a parasztbolondító (milyen költői jelző) melegben otthon hagytam a naptejemet, nem… Már szépen bekészültem, hogy jaj, akkor majd én végigállom a szertartást, erre (sosem voltam allergiás) valami átkozott gaztól elkezdtem fulladozni, két – szó szerint két – másodpercenként ásítási kényszerem volt, bekönnyeztem, folyt az orrom, elgyengültem, majdnem összeperegtem, remegtem és fájt a fejem. Szóval be kellett ülnöm a kocsiba, ami elég kellemetlenül ért, hiszen szerettem volna végignézni a temetést. Habár az ipsét nem ismertem…

De most koncentráljunk kicsit a bejegyzés címére.
Korábban már tettem említést a hajam makacsságáról és rakoncátlan színvilágáról, valamint a Colour B4 készítményről. Nos, nálam ők alkotják a Viszlát Ében Project-et.
Fejlemény az ügyben: ma megvettem az említett csodaszert! A leírás szerint az alkalmazása elég bonyolult – szegény anyám, muhaha -, de ez nem tart vissza.
Imádkozzatok, hogy a következő bejegyzésre kiszőküljek!

22:55
Na, elvégeztük a procedúrát. Huh…
Miután a pepecselős ANGOL (a magyar teljesen máshogy írja le a folyamatot – helytelenül) útmutató szerint megcsináltunk mindent, én a vizes hajamat nézve csak szörnyülködtem. Sajnos eléggé deja vu érzésem támadt, mert a töve platinaszőke, az alja fekete lett…. -.-”
Vagyis akkor annak tűnt. Aztán anyám megszárította, és láss csodát! A hajam barna, enyhe túlzással sötétszőke. (: A töve icipicit világosabb, de egyébként teljesen jó lett! Még egy használat után szerintem rendesen lehozza.
(Basszus, az összesen 7.000 Ft(!!!) lesz. o.O Na nem baj, a következő adagot anyámmal fogom kifizettetni, mert fogy a pénzem.)

Szóval elég költséges és hosszú folyamat, de mindenképpen megéri! Elkeseredett sorstársaim, fogjatok bele bátran. (: Akit érdekel a dolog, vagy szimplán bizonytalan, az kérdezzen kommentben vagy e-mail-ben.

És végül, de nem utolsósorban készültem Nektek egy kis esti mesével. Ugyan nem vagyok a közhelyek híve, ezt mégis megmosolyogtam, és tanulságosnak vélem:

Az eset egy vidéki postahivatalban történt karácsonykor.
Az egyik postás, aki szortírozta a küldeményeket, egy
különös címzésű levelet talált: Istennek
Nem bírta ki, hogy ki ne bontsa. Körülállták munkatársai
és elérzékenyülve olvasták a különös levelet, amelyben ez állt:

“Kedves Isten, segíts rajtam! Kisnyugdíjas néni vagyok,
tegnap a buszon ellopták a pénztárcámat az utolsó
10.000 forintosommal, és holnap karácsonyi vacsorára hívtam
a barátnőimet, de így még száraz kenyérrel sem tudom
Őket megkínálni. Nem tudom, mi lesz…”

A postások összenéztek, mindenki a zsebébe nyúlt,
és sikerült összedobniuk a néninek 9.260 Ft-ot,
amit még aznap kézbesített egy kollégájuk.
Várták a választ…
Meg is érkezett, az alábbiakkal:

“Kedves Istenem! Csoda történt! Köszönöm Neked! Megtartottam
a vacsorát és csodálatosan sikerült az este. A barátnőim tátott
szájjal hallgatták a történetemet. Nagyon hálás vagyok!
Köszönettel:
Marika néni

Ui.: Nem tudom, tudod-e, hogy a 10.000 Ft-ból csak 9.260 Ft
volt a borítékban… De hová lett 740 Ft?
Biztos azok a rohadékok voltak a postahivatalból,
és levonták a postaköltséget!”

Viszlát, ében!

Üdvözletem.

Már sok – gyötrőbbnél gyötrőbb – hiába való próbálkozáson vagyok túl a hajhalványítás terén. A feketeség nem akar elhagyni engem… Ami önmagában nem is lenne rossz, mert dehogyis váltanám le! – Ha nem peregne tőle markostól a hajam. Szerencse, hogy dús hatású, így nem feltűnő – de engem zavar. A töredezettségről nem is beszélve.
Bár arra én is jócskán rásegítettem (volt, hogy egy héten kétszer lett leszívatva és öt(!!!) doboz festék ment el rá, ami kicsit sem egészséges).
A röhej, hogy még mindig fekete vagyok, habár kissé világosabb, nagy jóindulattal rá lehet fogni, hogy nagyon sötét barna.

Nos, ezt a hatástalan hercehurcát meguntam, és drasztikusabb eszközök felé kacsingatok. Neten találtam egy készítményt (Colour B4), ami elvileg még a fekete festéket is leszedi a fejemről, és nem is roncsolja nagyon a szálakat. Mindenképpen ki fogom próbálni, bár szerintem nem olcsó (~3500 Ft). De csak egyszer kell megvenni.
És várom a csodát.

Már el is felejtettem, hogy nézek ki szőkén. Annyit tudok, hogy utáltam. Remélem nem az lesz, hogy végre sikerül kikoptatni, de megbánom…