A vén kalitka újra megrezzen.

Üdvözletem.

A mai (illetve már tegnapi) nap végére ismét sikerült felhúznom az agyam.
Szóval nagyon sajnálom, de ezennel Nobilis újabb mindennapi panaszai következnek. (Olvasása csak saját felelősségre!)

Ugyebár kertes házban lakunk, és mint a Volt dög, nincs dög posztomban is megfigyelhette a Kedves Látogató, három kutyával áldott (vagy olykor vert) meg minket a sors. Nos, ma mind a három rohadék lelépett itthonról – még most sem tudom, hogy sikerült kijutniuk -, ami még önmagában nem lett volna aggasztó, mert máskor is csináltak már ilyet, de az egyik dögnek van három kicsi kölyke, szóval kellemetlenül érintené őket, ha az anyuci nem térne haza.
Eltelt egy óra, másfél, és anyám észrevette, hogy az egyik szökevény hazafelé csoszog az utcán. Sántít. Vércsíkot húz maga után. Az anyabestia volt az, kilyuggatott lapockával. Bebicegett az udvarra, mire anyám szólt, hogy vérzik a kutya. Mondta, hogy meg is érdemli, ha elkószál, most legalább tanult az esetből. Részben egyet is értettem, mert tudtam, hogy nem porcelánbabák, elvégre egy vadászkutyának bírnia kell a kiképzést, mégis megrémített az egyre vastagodó vércsík a lábán. Mondtam anyámnak, hogy adjon valamit, bekötözöm a sebét, de ő azt felelte, hogy úgysem tudnám, mert rossz helyen van, majd nyalogatja magának. Itt már kezdtem bepöccenni. Mégis hogy a *****be nyalogathatná a lapockáját? -.-” Na jó, akkor legalább rakok rá egy darab gézt, és odaerősítem szigetelőszalaggal (tudom, tudom, érdekes ötlet…). A válasz: az úgysem szorítaná le, tehát semmi értelme. A sebtapasz még értelmetlenebb ötletnek tűnt. Egy pillanatra feladtam az anyámmal vívott harcot, és egy szivaccsal kipucoltam a kutya sebét, és megmostam a vértől vörösre festett lábát. Mikor kezdett tudatosulni bennem, hogy a vérzés nem fog elállni, akkor bekeményítettem, hogy márpedig én bekötözöm. Anyám persze tiltakozott, és felhívta bátyámat, hogy mi legyen. Ő ugyanazt mondta, amit én, és anyám meg, mintha ő maga lenne az ifjú Einstein, elkezdett okoskodni, hogy kössem be. Mondom b*szd, ezt hajtogatom húsz perce. -.-” Végre elővette a kiselejtezett autós mentőládát, és én nyomókötést raktam a kutyusra (anyám a közelbe sem jött, mert iszonyodik a vértől… de tulajdonképpen utána sem nagyon), ám a géz rohamosan kezdett átázni. A dög közben szoptatta a kölykeit, de szigorúan csak állva, mert akkora fájdalmai voltak, hogy nem bírt lefeküdni. Remegtek a vékonyka lábai, mégis némán tűrt… A szeme azonban a lelke minden rezdülését rémisztően tárta elém. Én csendes küszködése közben szorgalmasan etettem-itattam, hogy azért maradjon ereje, és ez úgy tűnt, hogy beválik, mert egyre élettelibben sántikált. Lassan megjött tesóm, és vetett egy futó pillantást a kutyára, ugyanazt mormolva, amit anyám: “megérdemli“. Amikor már kezdett feketére váltani az ég esti szürkesége, bátyám levette a kötést, hogy szemügyre vegye a sebet, én meg mondtam, hogy el kellene vinni állatorvoshoz. Ott volt anyám, és persze újra elénk tárva évszázados tudását idegesítő monológba kezdett, hogy minek ide orvos. Tesóm is azt mondta, hogy elég holnap reggel, addig nem lesz baja. Én csak lazán felvilágosítottam őket, hogy rendben, legyen, végül is nem az én kutyám, és maximum megdöglik, mert vérfertőzést kap, de nekem mindegy… Erre a mondatra kocsiba ültünk, és irány a doki.
Ott szegénykét elkábították, és kapott vagy öt injekciót. Az orvos bevarrta a sebét, és közölte, hogy sajnos a sérülés a lehető legrosszabb helyen található, mert belepiszkít a vállízületbe, ami ha elfertőződik, a lábába is kerülhet. (Igen, minek is a doki… -.-“) Mindegy, a kislány nagyon illedelmesen tűrt mindent, én pedig végig simogattam. Bár most elég sittesen néz ki a sebe körül lenyírt szőrével és a kék színű fertőtlenítő spray-vel lefújt sebhelyével. 😀 De ha minden igaz, megmarad.
És a legjobb az volt az egészben, hogy amikor hazamentünk, megint anyám képzelte magát az Atyaúristennek, és mint kiderült, ő mondta nekem, hogy vérmérgezést kaphat, ő mondta nekem, hogy kössem be a sebeit, én pedig burkoltan egy segghülye állat vagyok. Érdekes volt szembesülnöm ezekkel a tényekkel… Nem akartam újabb konfliktus, úgyhogy ezt ezúttal lenyeltem.
Ilyenkor érzem úgy, hogy felesleges bármit is mondanom, és igyekezhetek nem a rossz oldalon állni, a végén úgyis engem csonkítanak meg és én maradok alul a szemükben.
De csak az ő szemükben, és csak ilyenkor, és ez senki mást nem érdekel, és nem hat ki a világra, és teljesen jelentéktelen, és akár bóknak is vehetném, és akár örülhetnék az egésznek, és majd elfelejtem, és… És…
és az önámítás ellenére a fenevad újra megzörgeti a ketrecét odabenn.

Reklámok

A vén kalitka.

Üdvözletem.

Régebben már nekifutottam egy meglehetősen idegtépő témának. Ez a zsigeri gyűlölet volt. Azt ígértem, hogy ha lesz elég erőm, folytatom az akkor megkezdett, de végül is elég rövidre fogott gondolatmenetemet, mi a pillanat hevében – valljuk be – nem éppen a legpozitívabb töltetűre sikeredett.
Talán ez a megfelelő alkalom a dolgok folytatására.

Az emberek, akik (jobb esetben) néha könyvet ragadnak a kezükbe és olvasásra adják a fejüket, sok olyan kérdéssel találkozhatnak a művek sorai között, amik talán egy kicsit elcsépeltnek tűnhetnek, sőt néhol talán még a valóságtartalmuk is megkérdőjelezhető. Mert történhet ilyen egy emberrel a való életben?
Igen, olyan ez, mint amikor a halál kerül szóba. Van, aki lazán veszi és nem görcsöl rá a témára, és van olyan, aki szorongva gondol bele a “mi lenne, ha…” típusú eshetőségekbe. Egy dologban azonban mindkét véglet hasonlít: egyikük sem tudhatja, hogy mikor éri utol őket a végzet, és képtelenek belegondolni, hogy akár a következő pillanat is lehet az utolsó. Mert miért pont én? Van annyi ember, akik jobban rászolgálnának… Olyan ez, mint a halálukon lévő öregek agonizálásának második fázisa, a düh.
De ha újabb példát szeretnék felhozni, remekül mintázza ezt a helyzetet a betörés szituációja. Elvégre ki gondolná, hogy az ő lakását is érheti ilyen támadás? És ha előre látná az ember, nem intézkedne-e, nem rejtené-e el az értékeit, és nem biztosítaná-e be a házát mondjuk riasztóval? Mert nap mint nap olvassuk az újságban vagy Interneten, halljuk a tévében vagy ismerősöktől, hogy milyen szörnyűségek történnek a világban. Talán abban a percben kicsit meghökken az ember, de utána éli tovább az életét, és nem hiszi, hogy vele is megtörténhet bármilyen tragédia. Persze jól is van ez így, hiszen a paranoia és a túlzott elővigyázatosság megkeserítheti a mindennapokat – mindössze arra szerettem volna rámutatni,  hogy egy személy addig nem képes felfogni és átérezni az olvasottakat, látottakat vagy hallottakat, amíg saját maga át nem éli, meg nem tapasztalja az adott körülményeket.
És hogy mit szándékoztam kihozni ebből az egész mellébeszélésből?
Kanyarodjunk csak vissza a mások szemében talán kicsit különös, de leginkább nyugodt és átlagos, masszív kőfalak közé zárt, saját kis világomba.
Meglátásom szerint ahogy Dante poklának, úgy az emberi szívnek is több bugyra van. A felszín békés és ártalmatlan, de ahogy minél több sebet kap, egyre inkább levedli magáról a felsőbb rétegeket, és ez a sokaknál visszafordíthatatlan folyamat kihozza az emberi lélekből az űzött vadat, ami kétségbeesettségében a támadástól sem retten vissza. Veszedelmes bestia.
Már több sablonos és csöpögős fantasztikus tiniregényben és sorozatban is előkerült a “fenevad és a ketrece” metafora. Maga a gondolatmenet nem rossz, de amikor az eleinte szellemesnek és egyedinek tűnő kifejezést ezredszerre sütik el, már nem tűnik olyan eredetinek. Én most önmagamat megcáfolva mégis ezzel a – lassan önmagát szállóigévé kinövő – szófordulattal fogok élni, mert a jelenlegi lelkiállapotomat ez tükrözi leghívebben.

Na igen, a sok szófacsarás után végre elérkeztünk hozzám.
Azt mondják, hogy az ember előbb-utóbb hozzászokik a környezetéhez és az őt körülvevő egyénekhez még akkor is, ha sem a hely, sem a társaság nem a szíve csücske. A ma újra kiéleződő konfliktusaim, és a levegőben terjengő árulás és képmutatás sokszor előkerülő, orrfacsaró bűze egyre szánalmasabbá varázsolják az általam kialakított képet az otthonról és a világról, mint fogalmakról. Már nem vagyok ideges, még csak vitába sem szállok senkivel. Egyrészt, mert felesleges lenne, hiszen egy bolondot mikor győztek meg az ész érvek? Másrészt azért, mert kezd hidegen hagyni az egész. Nem jövök a szöveggel, hogy “jaj, mert én nem alacsonyodom le hozzá“. Fenéket. Ha úgy hozná a sors, tűzzel vassal küzdenék – itt már nem a büszkeség és a józanság a mérvadó. Egyszerűen kezdek rájönni, hogy mindent, amit csinál, minden egyes  tettét átitat egy ősi ellensége és hátráltatója az emberi léleknek. A rettegés.
Rájöttem a titokra. Kiskoromban bedőltem az acélmimikájú határozottságának, de sajnos(?) be kell látnom… Felnőttem. És ezt részben neki köszönhetem. Már meglátom a keménységet színlelő ajkai sarkába a remegést, a mogorván kimeresztett szemein a remény utolsó, elhaló villanásait. Látom, hogy kapaszkodna, de ő is tudja, hogy lassan nincs mibe. Nincs kibe. És ő tehet róla. Nekem remek tanulság, de neki túl magas ár az elcseszett tökéletességéért.
Neki fogalma sincs róla. De én már tudom.
Ezért ez az eddig meg nem értett higgadtság, és a nyugalom, hogy minden rendben lesz, a fejem fölött összecsapó hullámok ellenére. Ezért ez a bátorság, amit sokszor inkább üres vakmerőségnek hiszek, mégis átsegít a mélypontokon. És ezért tapasztalom egyre kevésbé a félelem vérfagyasztó szorítását. Mert már kezdek rájönni legbelül, hogy nincs miért félnem. Lassan elszakadnak ugyan a láncok, a kötelék a szívemben azonban egyre csak erősödik. Én nem ereszt el. De ahelyett, hogy a múlt béklyóival sújtana, inkább előre sodor. A cél felé, amit még magam sem ismerek.

A fenevad felnő, a vén kalitka ajtaja pedig kezd bezárulni…