Nyomasztó Kilátások.

Üdvözletem.

Az utóbbi időben sokat gondolkoztam azon, hogy mi állhat az ingadozó kedélyállapotom hátterében.
Egyre többször lesz rajta úrrá a teljes lelki kimerültség érzése, majd egy pillanat múlva úgy szétárad bennem az energia, hogy majd kicsattanok. Egyik percben csordultig vagyok ihlettel, de az alatt az egy másodperc alatt, amíg megnyitom a Word-öt, el is hagy a múzsa. A másodperc töredéke alatt képes vagyok a mosolygós jó kislány szerepből morcos, depresszív banyává változni.
Furcsa és egyben elkeserítő lelkiállapot ez, hiszen olyan kaliberű dolgok vesztik el tartalmi jelentőségüket, amiken jómagam is meglepődöm. Csak tengek-lengek, és nem találom a helyem a világban. Különös.
Az indokkal természetesen nem vagyok tisztában (miért is lenne is egyszerű a dolog), de mivel a klimax lehetőségét egyelőre felfüggesztettem, más magyarázatnak kell a háttérben állnia. Talán így dolgozom fel a tényt, hogy a nyakamra telepedett az idő, és minden másodperccel közelebb taszigál a kihívásokhoz. Kezdek felnőni.
Ha belegondolok, hogy idén tavasszal elkezdem a jogosítvány megszerzéséhez szükséges tanfolyamot, édesen sajgó borzongás lesz rajtam úrrá. Te szent Isten, jogosítvány… Néhány éve olyan elképzelhetetlenül távolinak tűnt életem ezen szakasza, hogy pillanatnyilag szinte lehetetlen feldolgoznom a tényt, hogy mennyire ideje volna komolyan venni a dolgokat, és mennyire bele kellene magam vetni a nagybetűs életre való felkészülésbe. Mindjárt jogsi, aztán nyelvvizsga, érettségi, s ha minden jól megy, utána egyetem. Mostanában sokszor felötlik az a lehetőség, hogy mi van akkor, ha amire oda kerülök, beszüntetik az államilag támogatott bölcsészetet. Mert nagyon afelé kanyarodik az oktatási rendszer. Mi lesz akkor velem? Az embernek tanácsos mindig több lábon állnia, de mi van akkor, ha a magányos gólyaláb, amin így is nehéz egyensúlyoznom kidől alólam? Mert számomra nem létezik B terv. Ilyen szempontból sosem létezett. Kövessem a ma divatos konformista eszméket, és “elégedjek meg” egy főiskolával, esetleg más szakiránnyal? Soha.
Borzalmasan nehéz ez, és mi tagadás, a kormányunk nem törekszik arra, hogy megkönnyítse a feltörő (vagy inkább elnyomott) fiatalság gyarapodását. Végül is remekül megtervezett propaganda ez a részükről, mert lassan a fiatalok maguk is elhiszik, hogy ez így van jól, hogy a sikeres és boldog élethez nem kell ész és küzdelem, s hogy a legjobb üzlet a megalkuvás. Csírájában fojtják el az értelmet, és szépen lassan (vagyis fenéket, már elég szemérmetlen tempóban) amortizálják le az országot, végül pedig nem marad semmi és senki, aki feltámaszthatná a halott eszméket.
Szomorú, hogy országunk választott vezetői (ez a választósdi is nevetséges, hiszen ahogy mondani szokták, két rossz közül nehéz dolog jót választani, de ha még szerencse alapon a kevésbé rosszra is esik a választásunk, ő sem képes sz*rból várat építeni – elnézést az obszcén megjegyzésért –) nem a haladás útját szánják hazánknak, hanem egyre inkább lökdösik a gödör felé kicsinyes, önző céljaiktól vezérelve. Illetve… Meggyőződésen, hogy áll ennek a hátterében más is, de ez már egy másik téma.
És most, hogy így kipolitizáltam magam, vissza is kanyarodhatok az eredeti ösvényre.
A jövő előre láthatólag egyikünk számára sem lesz sétagalopp attól függetlenül, hogy itthon maradunk-e vagy külföldre menekülünk a düledező kártyavár árnyékából. De ameddig nem üti fel újra a fejét a nemzeti összetartozás érzése, addig felesleges is várni a csodát, hiszen az elnyomás min is alapszik? Az elnyomottak gyengeségén. És mi szánalmasan gyengék vagyunk, amit még magunknak sem merünk bevallani.

Tehát az összegzés: fogalmam sincs, mikor vagy mitől lesz végre kicsit üdébb a hangulatom. Rám férne egy kis felfrissülés – talán a tavaszi napsütés, a hűvösen simogató szellő és a kellemes záporok majd feltöltenek egy kicsit. Ki tudja.

Reklámok

A 30 Napos – 28. nap

Álmaid állása

Emlékszem, amikor óvodában, kiscsoportos kölyökként azt a feladatot kaptuk, hogy rajzoljuk le, mik szeretnénk lenni, ha nagyok leszünk, Én tanácstalanul körbenéztem, és jobb, sőt bármilyen ötlet híján lerajzoltam az egyik óvónőt. Vicces, mert ez az ostoba, minden kreativitástól mentes rajz a következő évre, amikor ugyanezt a feladványt kaptuk csak annyiban változott, hogy a képen a teremben a játékokat mindenféle iskolaszer váltotta fel. Aztán jött a következő év, majd a következő, és nagycsoportosként ugyanazt a “tanító nénit” firkáltam le, amit négy évesen.
Aztán jött az iskola, és az óvodás elképzelés nem változott. Legkedvesebb elfoglaltságaim közé tartozott, hogy magányosan rójam a köröket a szabad ég alatt, és fejben magazinokat és feladatos könyveket gyártottam. Arra is tisztán emlékszem, hogy amikor a “nagyoknak” (felsősöknek) terveztem gondolatban foglalkoztatót, nem tudtam, milyen nagyfiús/nagylányos feladatokat rakhatnék bele. 😀 De ügyesen megoldottam.
Teltek-múltak az évek, és mint minden iskolában, úgy nálunk is bevezették harmadik osztályos korunkra a fogalmazás órát. Ekkor vált igazi rögeszmémmé az írás. Emlékszem, hogy az osztályfőnököm jóvoltából minden éven legalább egy fogalmazásom bekerült a helyi magazinba. Akkor még nem értékeltem ezt, és fogalmam sem volt róla, hogy ez megtiszteltetés, de mára már hatalmas jelentőséggel bír, és nagy löketet ad lelkileg.
Ismét eltelt három év, és hatodik osztályos, tizenkét éves “nagylánnyá” cseperedtem. Eljött a pályaorientációs időszak előszele, és ki kellett töltenünk egy kérdőívet, valamint ha jól emlékszem, egy fogalmazást kellett írnunk a terveinkről a jövőre nézve, miben szintén a magyar tanári szakmát boncolgattam (az akkori magyar tanárom volt rám a legnagyobb hatással, támogatott, sok versenyre küldött).
Eztán jött egy bonyodalmasabb időszak, iskolaváltás, új tanárok, új közeg, és ekkor kezdtem végképp elfeketedni. Ugyan a magyar iránti szenvedélyem nem hagyott alább, mégis kicsit elkezdtem a kémia és a matematika irányába orientálódni (ezen két tantárgyat az igazgató tartotta, aki eszméletlenül értette a dolgát). A magyar tanáraim közül az ekkorinál (aki egyben az osztályfőnököm is volt) éltem a leginkább passzív időszakomat. Nem is értettem… Ha már egyszer egy ember magyart tanít és egy diák pont abba az irányba húzódik, melyik ostoba pedagógus kezdi el a gyereket a másik irányba lökdösni? Rejtély… Mindenesetre az elreálosodásom egyre nőtt, matek és kémia versenyekre kezdtem el járni egész szép eredményekkel magyar helyett, és a felvételi előtt megejtett pályaorientációs tesztemen az jött ki, hogy legyek KÖZGAZDÁSZ. Az állam leesett. És a vicc, hogy még fontolgatni is kezdtem…
De aztán meglepetésemre az osztályfőnököm beszélt anyámmal, és kérte, hogy ne induljak el azon a pályán, és ne abba a bizonyos közgázt oktató intézménybe felvételizzek. Bár akkora már nem volt kérdés, hogy hová felvételizem (óvoda óta abba az iskolába és osztályba készültem, ahová most járok), és félig dacból, félig ostobaságom iránti bosszúból, s részben a hirtelen feleszmélésem következményeként felvételiztem a jelenlegi iskolámba. Akkora már tiszta szívből gyűlöltem a reál tantárgyak minden formáját, ami azóta is fennáll (meg is látszik a jegyeimen, sajnos), és a szomorú, hogy a múlt igazolja, hogy ha akarnám, tudnám én az összes tantárgyat, de ez az elvekből fakadó, keserű gyűlölet nem engedi át az információkat a tudatom falán. Ezzel ellentétben egy kétszáz szavas angol dolgozatra elég egy szünet óra előtt felkészülés gyanánt, de a fizikát egy évig is tanulhatnám egyfolytában, sosem ragadna meg.
Nos, visszakanyarodva. A felvételi azt tükrözte, amire számítottam: majdnem maximális pont magyarból, siralmasan minimális matekból. De nem érdekelt, tudtam, hogy ez így van jól, és céltudatosan adtam be a felvételi kérelmemet a mostani iskolámba – és csak abba. Máshová nem is felvételiztem, bár ha nem jött volna össze, az egyik gimi magyar szakát, egy másik spanyolját, a jelenlegi angolját vagy egy negyedik média szakát céloztam volna meg.
Igen, egy ideig az újságírás is imponált nekem, de ez körülbelül addig tartott, amíg rá nem eszméltem, hogy hopsz, ez média. MÉDIA. Hányinger.

Tehát a konzekvencia: ha négy éves koromtól a mai napig kizárólag a magyar nyelv és irodalom, valamint tanári szakma az, ami fantomként kísért és képtelen elhagyni engem, akkor ez már jelenthet valamit.
Illetve… Van még egy munka, amit örömmel végeznék (titkos álmom), de az nem publikus.

Vándorúton.

Üdvözletem.

Ahogy Facebook-on is írtam, mostanság eléggé elfoglalt vagyok, minek oka legfőképpen a felgyorsult iskolai tempó, és a fáradékony, így a tél végéhez közeledvén lemerülésre egyre hajlamosabb természetem.
Az elkövetkezendő időszak is elég sűrű lesz, ugyanis a hétvégén az osztállyal megyünk Sopronba, Recskre, Bécsbe és Egerbe (a húsvéti vásáron igyekszem majd minél több kincset begyűjteni, miket majd közzé is teszek, ha minden igaz – rég csináltam ilyesmit, pedig az utóbbi időben elment vagy 20.000 Ft-om könyvekre), aztán a tanévben még megyünk Pestre, valamint Csehországba; majd júliusban angol tanfolyam, s aztán szeptemberben irány Anglia (Francia- és Németországi állomásokat beiktatva).
Izgalmasan hangzik,és várom is őket nagyon (rám férne már egy adag kiruccanás), de értelemszerűen ezek rengeteg időmet felemésztik majd (bár plusz pont, hogy ihletet meríthetek a fejemben körvonalazódó új sztorimhoz – ennyi kihagyás után valószínűleg nehéz szülés lesz).
Az őszre vagy tavaszra beütemezett nyelvvizsgám tolódik még két évet (ami valamilyen szinten hasznos), viszont szeptembertől a három fakultációm mellett még kevesebb időm marad majd – emellett a nyári tanfolyam és Angliázás elvesz másfél hónapot a nyaramból, net nélkül(!). o.O

Szóval, ez az irigylendő/sajnálandó program az oka, hogy mostanában ilyen keveset vagyok. A furcsa, hogy nagyon meg is érzem ezt a nélkülözést, mert az aktívan blogolós időszakomban sokkal kiegyensúlyozottabb és ambiciózusabb voltam.
Na nem baj, igyekszem majd felzárkózni, és ez a nagy nomádság legalább klassz témákat ad az íráshoz (még az is lehet, hogy belevágok egy “Goth-ok Bécsben” posztba). (:

Dark

A 30 Napos – 25. nap

Mik voltak a kedvenc tantárgyaid az iskolában?

Éveimet tekintve még nem tartozom abba a korosztályba, hogy ez a csábító múltidő rám is vonatkozzék, ezért erre a kérdésre roppant egyszerűen válaszolhatok.

Top 1.  –  Irodalom
Top 2.  –  Nyelvtan
Top 3.  –  Angol
Top 4.  –  Olasz
Top 5.  –  Média (ide illik a múltidő)

Literature_by_Adarhay

Frissítő Extázis.

Üdvözletem.

Mindig lenyűgöz, hogy egyes alkalmaknak és bizonyos emberek közelségének a gondolata mennyire képesek felvillanyozni.
Jelenleg újra pontosan ettől a extázistól részegen készülődöm a szombati koncertre. A mi kis városunkban elég ritkák az ilyen alkalmak, tehát ha valami “sötétebb” zenekar érkezik az átlag, manapság rocknak csúfolt bandáknál, a szívem máris repes.
Hihetetlenül izgalmas dolog ez, hiszen sok számomra kedves emberrel fogok együtt tombolni (remélem, hogy pogózni is, bár a szívem csücskei közül sokakból nem nézem ki :)), és az egész hétvége az édes függetlenség jelében fog eltelni. Nem tagadom, egy kis alkohol is jelen lesz majd, de olykor-olykor rám is fér az efféle kikapcsolódás. Az iskolai követelmény teljes súlyával nehezedett rám… Rengeteget kell tanulnom még csekély eredmény eléréséhez is (pedig gyors a felfogásom), ami az itteni aktivitásomon meg is  látszik, tehát igazán ideje már fellélegeznem, hiszen mint korábban említettem, tavaly december óta(!!) nem voltam koncerten. Szégyenletes
Remélem a legjobbakat, és így végre az életemről is lesz mit írnom. (:

Terveztem három sötétebb posztot is, amit amint lehet, közzé is teszek.

Pozitív Kezdetek.

Üdvözletem.

Szélsebes vágtával rontott ránk újra az ősz – és mi tagadás, ezt a diákgyilkos folyamatot a nyár vége felé én már természetellenes módon vártam.
És hogy miért?
Az utóbbi három hónap életem eddigi talán legmeghatározóbb időszakát jelentette. Sokat változtam, formálódtam, egyes dolgokhoz felnőttem, máshoz pozitív módon visszakomolytalanodtam, néhány témára megértem, néhányhoz viszont gyermeki szenvedéllyel kezdtem el újra viszonyulni. Ez már csak azért is furcsa, mert ha azt nézzük, meglepően unalmasnak és eseményszegénynek tetszett a nyaram – ezzel ellentétben belül végig fortyogott a tudásvágy, a komolyság, pezsgett a gyarapodási szándék, és a fontos dolgokat kezdtem el értékelni a jelentéktelenekkel szemben. Ráeszméltem, hogy magam vagyok a sorsom kovácsa, és más nem álmodhatja meg helyettem az álmaimat, s nem alapozhatja meg a jövőmet.
Ez az átalakulás nem csak a személyiségjegyeim megváltozásában nyilvánult meg – más dolgok kezdek el érdekelni, még kifinomultabb lett a szépérzékem, egy hangyányival tudatosabb lettem stb. – tehát csupa olyan dolog, amiről azt hittem, hogy egy emberben hosszú évek alatt formálódik meg és teljesedik ki, az pedig eszembe sem jutott volna, hogy a téves elképzelésemmel ellentétben egyszerűen csak fejbe fog engem vágni ez az új életforma, és én majd csak pislogok, hogy: “ez eddig is bennem élt volna?…”
Igen, a kérdések. Egyre több kérdés, egyre több válasszal.
Tényleg hiányzik ez nekem?
Nem keverem össze véletlenül az intuíciókat a hirtelen felismeréssel?
Eddig tényleg ilyen vak lettem volna?
Kezdek felnőni?“…

Eltelt a nyár, és újra visszakényszerültem az iskolába, valamint a kollégiumba. De ezúttal nem éreztem kínszenvedésnek a tanulást, sőt újszülött módjára szívom magamba a tudást, főleg az általam szeretett tantárgyaknál. Sokat változtam, és ez magam számára szembetűnő, másoknak viszont csak egy porszemnek tűnhet az élet folyosójának mocskos padlóján.
De én érzem. Tudom.

Zsákmány.

Üdvözletem.

Ahogy gondolom mindenki észrevette, az utóbbi időben eléggé elkanyarodtam mind a saját életemet, mind a szubkultúrát taglaló bejegyzésektől, és kezdtem nagyon rákattanni a kihívásokra. Mivel szeretem az ilyen kérdezz-felelek dolgokat, ezért eszemben sincs visszaszorítani ezen igényeimet, de úgy döntöttem, hogy mellékesen folytatom a többi témát is. Szóval kicsit kanyarodjunk vissza Nobilishoz…

A tegnapi nap elég érdekesre sikeredett. A gondok már akkor sejtetni kezdték magukat, amikor elhangzott a bűvös mondat: menjek apámmal füzeteket, és egyéb iskolaszereket venni.
Tudtam, hogy ebből jó ki nem sülhet, nagy nehezen mégis rászántam magam, gondolván, hogy maximum ha megelégelem a dolgokat, majd fölszállok egy buszra, vagy beülök valahová. Azonban szerencsémre ilyen probléma nem adódott, egész jól viselkedett magához képest (azért voltak incidensek finoman szólva, de az már mellékes). Azt a füzetkeresési procedúrát azonban látni kellett volna… Tudva lévő, hogy rettentően, de valami hihetetlen módon válogatós vagyok, szóval általában ha egy füzet mintája tetszik, akkor nem elég jó minőségűek a lapok a számomra (mert ugye én mindent szétnyúzok… a füzeteim általában darabokban végzik, pedig nem is akarattal tépem el őket) vagy fordítva, de ha valami csoda folytán a minta és a minőség is megfelelne, akkor rápillantok az árára, ami villámcsapásként hat rám. Mert nem, egy füzetért akkor sem adnék ezer forintot vagy még többet, ha képes lenne arra, hogy angol keringőzzön, miközben mandarinul énekli az örömódát. (Na jó, akkor talán… :D) De tényleg, némely boltban olyan irracionális árakkal találkoztam, hogy te szent ég…
Visszakanyarodva. Az első bolttal nem volt szerencsénk füzet-téren (egy matekot azért sikerült beszerezni), viszont apámra sikeresen rátukmáltam egy Helyesírási Tanácsadó című könyvet. Kemény kötés, sápadt kakaószín, kincset érő tartalom – szóval nagyon elnyerte a tetszésem. (Könyvek terén már most spajzolok az egyetemre.) Még három másik nyálcsorgatós “tanulós” könyvet is kinéztem, úgyhogy lehet, hogy a Gyűrűk Ura beszerzése újra el lesz tolva egy hónappal. Kár… (Pozitívum: az Üvöltő szelek 1000 forintra van leárazva!)
A második bolthoz fűztem a legnagyobb reményeket, sajnos hibába. Aztán jött a harmadik bolt – nem nyert. Negyedik bolt – nem nyert.
És akkor elérkeztünk ahhoz a bizonyos sokadik bolthoz. Ismertem már, amióta megnyitott – hatalmas választék minden téren, írószer, játékok, ajándékok, dekorcuccok, édességek, háztartási mütyürök, és minden, mi szem-szájnak ingere. A füzetes polcokhoz lépve örömmel pillantott meg, hogy a készletben több fekete példány is megfordul. Végigmentem előttük, és már szemmel kiszúrtam, hogy megint sikertelen az akció. Én már rég beletörődtem, hogy majd eljövök magam vagy barátnőimmel, de semmiképpen sem apámmal, s majd akkor bevásárolok. De némi frusztrációt okozott a számomra, amikor láttam, hogy apám egy fekete-rózsaszín Hello Kitty-s füzetet emel a magasba, megkérdezve, hogy az megfelelne-e. És nem, nem viccelt. Mikor finoman éreztettem vele, hogy húzzon a francba, akkor jött a másik remek monológ, hogy ő látott egy fekete Michael Jackson-osat is, és az nem lenne-e jó. Ismét nem viccelt. Már téptem a hajam, mikor menekülést remélve elviharoztam egy másik polchoz, és ott megpillantottam egy terméket. Gyönyörű, sötétzöld, kemény bőrkötésű kis notesz, amiben van naptár névnapokkal és sok jegyzetnek való hellyel, Magyarország és Budapest térkép, holdnaptár, horoszkópnaptár, telefonkönyv… Szóval minden szépség-jóság. Mindez 50, ismétlem 50!! forintért. Vettem is egyet anyámnak rögtön. Aztán nagy nehezen kikecmeregtünk a boltból, és benéztünk még a Tesco-ba is. Oda már zéró reménnyel indultam, de amíg apám valamerre elidőzött, vettem három tök jó pici könyvet. Az egyik magyar történelmes, a másik helyesírási, a harmadik biológiás, és teljesen jól összefoglalják a fogalmakat, szabályokat, történéseket. Darabja 160 Ft volt, szóval megint jó üzletet kötöttem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 
Ez lenne a matek füzet (bocsánat a képek minőségéért, este készültek).

 

 

 

 

 

 

 

 

 
Ez pedig a könyv volna.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

És az én kis (olcsó) drágaszágaim.