Homályos Üzenet.

Üdvözletem.

Hmm. Pont, mint egy, vagy éppenséggel két évvel ezelőtt. *mosolyog*

Nem is tudom, olyan furcsa ez most… Letörölni a port az életem egyik szakaszáról, de olyan precíz óvatossággal, hogy éppen csak át tudjak kukucskálni a homályos üvegen, megőrizve a módszeres távolságtartást. Furcsa, mert nehéz elkerülnöm, hogy mindent egyetlen kattintással kitöröljek, vagy hogy új lelkesedéssel ismét belevágjak. De nem. Nem szándékozom sem szembeköpni azt a lányt, aki valaha voltam, sem hagyni, hogy az új parázs belesüppedjen a régmúlt hamvaiba.
Tisztelnem kell azt a leányzót – lassan nőt -, aki képes volt Nobilis-szá nőni magát annyi belső csata után.

Tudom, hogy írnom kellene, de nem merek. Most is gombóccal a torkomban ütöm a fekete négyzeteket magam előtt, és közben teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy ha folytatnám, az mindent csak megnehezítene.
Ki tudja. Még az is kiderülhet, hogy pont erre vágyom.

Mindenesetre hatalmas meghökkenéssel fogadtam, hogy még mindig napról napra látogatják a blogomat, ennyi értéktelen kihagyás után is. Döbbenetes, és nem tudok mást, mint ámulni. Jobb lett volna így, a tizennyolcadik évemből kifelé haladva belekezdenem a blogírásba, hiszen a posztok teljesen mások, igényesebbek és tartalmasabbak lennének, de jó ez így. Legalább valami őriz belőlem egy szeletet.

Köszönök nektek mindent. Még találkozunk.

tumblr_n589q2cHg11rq06ijo1_500

Összegyűrt Levél.

Kedves Nobilis!

Ismét eltelt egy év, s most újra itt vagyok, eltelve a gyertyaillatú ősztől, ihlettől, örömtől, dühtől, csalódottságtól – majdnem mindentől, ami a lelket életre csalogatja. De nálad jobban ezt senki sem értheti meg. Már e csodás hónap első fagyot ígérő, mégis fojtogatóan forró napsugarai hordoztak magukban valamilyen furcsa tartalmat, ami egyszerre volt vészjósló és rejtélyes, és e megfejthetetlen üzenet rátelepedve a mellkasomra még mindig szorongat, ha éppen úgy tartja kedve.
Furcsa dolgokat tudtam meg önmagamról, mások szemén át. Nem tagadom, kicsit kétségbe is estem, de aggályaim oka sosem saját világom törékenysége volt. Csupán… lepetten és készületlenül tapasztaltam meg azt, hogy a selyembe-csipkébe-lágy szavakba öltöztetett késszúrás sokkalta fájóbb lehet, mintha csupasz penge marna belénk.
Vajon a te szemed is hordoz még efféle titkokat? Semmitől sem rettegek jobban, minthogy Te is elárulj.
Különös szavak, biztos olvasnod is különös őket, de erről leginkább a valóságalapjuk tehet, a cukorba oltott méregként megfertőző igazság. Mert gyűlölöm ezt. A finomkodást, és ha az ember a képére akarja formálni a világot. Ha másokban kutatja, sőt kutatás nélkül is meglátja a tökéletlenség legapróbb megnyilvánulásait is, és betudja emberi gyarlóságnak, amit hol komolytalanságtól, hol kortól, hol magától a világtól eredeztet, megfeledkezve a különbözőség csodájáról. Hogy nem vagyunk egyformák. Persze ha ezt a maga cudar valóságában zúdítanád rá, felháborodna, csendesen, diplomatikusan hárítana. (Nahát, megint keserű mosolyt csalt az arcomra a felidézett tagadás.)
Tudom azt, Nobilis, hogy néhány nap múlva tizennyolc éves leszel. Biztosan izgatottan várod, hiszen fiatal szemmel olyan sorsdöntőnek tűnik ez a szám. Messze álljon tőlem, hogy ifjonti tüzedre akár egyetlen cseppnyi vizet is fröccsentsek, sőt, mit vizet, ha szeretnéd, borral öntözöm meg, hogy tűzvésszé nőjön! De ne feledd, Nobilis, amit jól tudsz magad is. Ez még nem a Te időd. Tudom, hogy most fintorogtál, ismerlek jól, de nem kell megrettenned komoly szavaimtól, hiszen itt nem a benned lakozó gyermekről vagy felnőttről van szó. Még ha a világ készen is állna rád, készen állsz-e Te is Őreá? Tudnál küzdeni, tudom, de vajon egy acélozott elme csapásai volnának-e, vagy egy riadt vad ösztönös és koordinálatlan, irracionális védekezése? Nem a koroddal van a baj – sem az éveid számára, sem századodra értve. Talán sosem fog így égni benned többé az a láng, amit ma még csak pernyéző parázsnak hiszel, mint most, de ne csüggedj, mert a tűz önmagában semmit sem ér. A lényeg, hogy honnan származik az őt életre hívó piszkavas, és mi a célja veled – csak játékra szólít elő, hogy fényeket fessen veled a kandalló falára? Vagy melengetni szándékozza veled az emberszíveket? Ne feledd, Nobilis, nem a tüzed a lényeg, hanem hogy felismerd, milyen kéz tartja a piszkavasat.
Komoly szavak, komolyak… De hasznukat veszed még, higgy nekem. Akár most is. Nézz körül odabenn, önmagadban, a falaid belső oldalán. Nem kell őket lerombolnod, még nem. Viszont én a külső oldalon hallok valamit… Csak nem kaparászás? Drága Nobilis, nyugalom! Jó ember vagy Te, efelől nincs ok kétkedésre, de vigyáznod kell. Amíg te odabent próbálsz rést ütni a sziklán, kívülről sárral dobálják erődödet. Jajj, most is mellettem landolt egy adag! Bár a sár nem árthat kőfaladnak, azért jól nézd meg a dobáló arcokat, s vésd őket eszedbe jó mélyen, hogyha majd legközelebb édes hangon szólnak hozzád, baljós mosollyal fordítsd el arcod felőlük.
Csak én érzem úgy, kedves Nobilis, hogy ez az ősz fakóbb az eddigieknél? De ne csüggedj, a költő táptalaja a homály.

Csókol hű barátod

SONY DSCInto the woods

(*) (*)

Gyötrelmes Igazság.

“Hátborzongató. Tényleg az.
Ez… Megihletett egy posztot.

…Írtam ezt tegnap este.
Nos, a rengeteg bennem kavargó érzelem szinte sikoltott a sorokba foglalásért (nagyon régen éreztem ilyen erős késztetést az alkotásra), de mivel egy bizonyos dolog keresztbe húzta ezen számításaimat, s mindössze erre a hét szóra tellett Tőlem, egyszerűen kiborultam. Mint egy hisztis kis liba.
Furcsa, mert bár ritkán előtör belőlem ez a bonyolult lelki állapot (egyszerűen definiálható a “dögöljön meg mindenki” kifejezéssel), ez a tegnapi olyan érzékeny hangulatban kapott el (valószínűleg pont a mellékelt videó miatt), hogy átéltem néhány óra mély depressziót.
Vicces dolog ez. (:

De új nap virradt, az idegrostjaim újra megkeményedtek, és végre elérkezett az idő, hogy bár nem olyan érzékletesen, ahogyan tegnap lettem volna rá képes, viszont a tőlem megszokott őszinteséggel kifejezzem, amit akkor szerettem volna, amikor este meghallgattam/néztem ezt a videót, és naiv reményekkel nekiültem összetákolni ezt a posztot.

Szóval.
Furcsa teremtmény az ember.
Figyelemre méltó és csodálatos, mégis szélsőségesen ostoba.
Képes szétzuhanni, majd újra talpra állni, de képes arra is, hogy rezzenéstelen arccal szétzúzzon másokat, és a padlón hagyja őket.
Boldogságában zokog, viszont legnagyobb bánatában is képes mosolyogni.
Kiszámítható, és mégis megfejthetetlen.

Tegnap este olyan mértékű lelki kimerültséget és feszültséget éreztem, amit már az írás sem lett volna képes enyhíteni, ezért mint mindenki más, Én is a zene kiapaszthatatlan kútjához fordultam gyógyír reményében.
A Youtube-ra érve szinte nem is a tudatom vezérelte ujjaimat, hanem valami megmagyarázhatatlan erő.
És akkor… Néhány kábult pislogás után arra eszméltem, hogy könnyezem. Nem a testem, de nem mondanám egyértelműen azt sem, hogy a lelkem volt az.
Egész egyszerűen, tömény és csalhatatlan módon vert fejbe az igazság.
Bár sosem voltam sírós fajta, mégis sokszor éreztem már ilyet máskor is, amikor egy zene hallatán elkezdtem önkéntelenül és úgymond ok nélkül sírni. Aki számára ismeretlen ez az érzés (ami hozzátenném számomra szinte felülmúlhatatlan), annak úgy tudnám legegyszerűbben elmagyarázni, hogy egy pillanatra kitisztul az elmém, és a testem nem érzékel semmit a külvilágból az adott klipen kívül (ha nem videót nézek, hanem szimplán meghallok egy zenét, akkor abszolút semmit), a lelkem pedig elkezd odabenn mocorogni. A mellkasom összeszorul, az arcomon pedig végigfutnak az olykor hűvös, olykor forró könnycseppek. Arcvonásaim nem torzulnak el, mint a testi fájdalommal járó sírásnál, amikor az ember a könnyeket megalázó teherként éli meg. Nem. Ez egy határozottan kellemes borzongás. Mint amikor a földre zuhansz, és néhány pillanatig öntudatlanul csak heversz, s még a legapróbb mozdulat gondolata is fájdalommal tölt el. Az áldott tudatlanság, amikor nem az elméd, hanem a lelked gondolkodik helyetted.
Nos, ebben a mélységben elmerülve szembesülnöm kellett azzal, hogy a múltam egyben a jelenem és a jövőm is, amit képtelen vagyok kitépni magamból vagy megmásítani. Tegnap ez a dal hirtelen képviselni kezdett mindent, amit valaha a sötét oldalon átéltem és ami fontos számomra. Igen, ez a múltam. 2003. volt, amikor először meghallottam Amy Lee hangját. Láttam Őt évről évre formálódni, láttam lányból nővé érni, és közben azt hittem, hogy az eltelt idő engem is gyökeresen átformált. Tévedtem. A mai napig ugyanúgy, remegő ajkakkal és nedves szemekkel kuporodok a hang forrása elé, ha egy váratlan vagy éppen érzékeny percben meghallom az egyik dalt, ami kedves nekem. Ugyanaz vagyok, aki voltam. Más ugyan a hajam, a kinézetem s talán több tudás van a birtokomban, belül mégis az az álmodozó kislány maradtam, aki anno félve hozta szóba az édesanyjának, hogy szeretne egy fekete nadrágot.
És ez hátborzongató. (:

 

Anonim Vállalkozás.

Üdvözletem.
Ahogy egyszer már említettem, én is készítettem magamnak Ask fiókot, ahol tetszés szerint névvel vagy anélkül kérdezhet Rólam bárki bármit, és természetesen megtekintheti a többiek kérdéseire adott válaszaimat. Rajtam kívül Trish is előállított egyet magának, tehát szeretném közzétenni mindkettőnkét, hogy aki kedvet kap a kérdezésre (vagy akár a saját oldal készítésére), az ne habozzon. (:

[ Saját fiók. ]
[ Trish fiókja. ]

Fejezd be a mondatot…

Aki másnak vermet ás…
…az valószínűleg sírásó.
A legjobb dolog az életben…
…az, ha meglátsz egy hullócsillagot és rádöbbensz, hogy már nincs semmi, amit kívánhatnál
A legrosszabb dolog az életben…
…ha elárulnak.
A legjobban örülök…
…ha száguldhatok.
Nagyon sajnálom…
…hogy nem felelhetek meg mindenkinek, de ez az élet.
Ami most foglalkoztat…
…az azt hiszem, hogy túl nagy kihívás a számomra, mégis belevágok.
A legnagyobb ígéretem…
…hogy soha többé nem árulok el senkit.
A legnagyobb vágyam/célom…
…ugyan az, mint óvodás koromban, csak az idő előrehaladtával kezdenek kiéleződni a részletek. És ez ijesztő.
A legfontosabb ember…
…számomra az anyám.
Mert…
…Ő az egyetlen, akivel bármennyit veszekedhetek és akárhányszor hátba szúrhat, mindig megbocsátok neki, és képtelen volnék nem szeretni.
A barátok…
…funkciója a kölcsönös támasznyújtás.
Sohasem felejtem el…
…azt az arcot, amit volt igazgatónőm vágott, amikor… Mindegy. De nagyon fájt.
Ha egy rossz napom van, az egyetlen dolog, ami mindig felvidít…
…az alvás és az írás.
A család…
…ugyan lehet széthúzó, mégis vannak pillanatok, amiért megéri végigzongorázni ezt a véráztatta koncertet.
Az igaz barát…
…mellett nem kell szerepet játszanom.
Én magam…
…hihetetlenül máshogy viselkedem a különféle emberekkel. De az esetek 80%-ában kiállhatatlan vagyok. (És vállalom.)
A legnagyobb hazugságom…
…az volt, hogy “utállak”…
A legértelmetlenebb dolog…
…az, ha az ember akkor is a saját igazát viszi, ha önmaga számára is nyilvánvaló, hogy téved.
Nagyon utálom…
…a madarakat. A holló és a varjú az egyetlen, amiket csodálok, de őket sem szeretem.
Akinek mindig igaza van…
…azt az embert csak sajnálni tudom, amiért belefojtja magát az önámításba.
Egy tökéletes nap abból áll…
…hogy a nap végén elégedett mosollyal az arcomon fekszem le, amit képtelen vagyok onnan levakarni.
Elítélem…
…a korrupciót, és még számtalan dolgot.
Nagyon haragszok…
…arra a személyre, aki valótlan dolgokat vág a fejemhez egy veszekedés során, vagy legalábbis sértően túloz.
Életem legjobb bulija…
…még várat magára.
Ha „nagy” leszek…
…szimplán elégedett és boldog akarok lenni.
Életem legnagyobb szerelme…
…majd jön, ha jönnie kell.
A fiú-lány barátság…
…számomra eddig mindig azzal végződött, hogy a másik fél többet akart.
A legjobb barátság…
…nem felszínes, és bizalomgerjesztő múlttal rendelkezik.
A legfontosabb az életben…
…hogy ráleljünk az ösvényre.
Az élet után…
…csak a hitünkön múlik, hogy mi vár ránk.
Az élet értelme…
…számomra, hogy anyává váljak majd.
A halál…
…groteszk lezárása az emberek küzdelmének.

/Forrás: Amy/

The 30 Days Goth Challenge – 26. nap

26. napOssz meg egy fotosorozatot évről-évre (vagy hónapról hónapra, ha új vagy), mióta gothnak érzed magad.

Előre leszögezném, hogy nem ér kinevetni – és azt is, hogy amennyiben bármilyen probléma adódna a képekkel, rögtön törlöm a posztot, és a Nagyérdemű sajnos kielégületlenül marad.

 

 

 

 

 

 

 

Vá, már el is felejtettem, hogy néztem ki… Szerencsére. Na, pontosan az ilyen képekre vonatkozott a “nem ér kinevetni” utasítás.
Ezen a fotón alig tizenhárom éves voltam. Akkor kaptam meg a fényképezőgépemet, így korábbi képekkel sajnos nem tudok szolgálni. De ezt nézve nem is baj…

 

 

 

 

 

 

 

Ez szintén tizenhárom évesen készült. Akkoriban mániám volt fehér csipkével a hátam mögött pózolni – bár most sem áll tőlem távol. Szerintem gyönyörű kontrasztot nyújt a feketével.

 

 

 

 

 

 

 

Ugyanazon év szilvesztere. [ Csak azért tettem fel három képet ezen évjáratból, mert döbbenetes, hogy festés nélkül mennyit nőtt a hajam egy év alatt. Most meg… 😦 ]

 

 

 

 

 

 

 

És ez lenne a tizennégy éves, immáron fekete önmagam.

Újabb képet nem nagyon találok, legalábbis olyat, amin egyedül vagyok és mernék publikálni. A fényképezőm összetörése után sajnos visszaszorult a fotós szenvedélyem, azt pedig tudni kell rólam, hogy gyűlölöm, ha engem fotóznak – kizárólag magamról vagyok hajlandó képet gyártani, másnak nem is hagyom – és éppen ezért nincs most anyagom magamról.
De mivel nemrégiben megvettem életem első normálisan fotózó mobilját, így amint tudok, töltök fel frissebb képet. Azonban a babybat korszakot (már amennyire lehet annak nevezni) ezek a képen híven mutatják be.

The 30 Days Goth Challenge – 2. nap

2. nap: Ossz meg egy fotót gothságod korai időszakából. (amikor még babadenevér voltál :D)

Huh, ez egy elég kellemetlen feladat, főleg, hogy az úgynevezett goth-ságom a témakör.
Azt mondtam, hogy nem fogok fotót felrakni, de úgy döntöttem, hogy egye fene…

 

 

 

 

 

 

 

A mutatott képen 13 éves vagyok, még erősen fejlődőképes alakzatban. (:
Szőke haj, gyerekes pofázmány.. Viszont a sejtelmes mosolyra büszke vagyok, mert már akkor sem voltam a műgrimaszok, a “megöllek k*csög” ábrázat és mesterkélt jégkirálynőpóz híve.
(Tudom, tudom… Nem ér nevetni. Ezen is át kell esni.)