The 30 Days Goth Challenge – 28. nap

28. napHagyományos (régi fajta) gothnak tartod magad? Milyennek képzeled el magad 30-40 évesen?

Hagyományos… Be kell, hogy valljam, számomra nem túl egyértelmű ez a kérdés (és jelen zsibbadtságomban sem kedvem, sem erőm komolyabban belefolyni).

Ha csak tehetem, megpróbálok a szubkultúráról, és a saját személyiségemről is, mint különálló fogalmakról objektív képek alkotni, hogy tisztábban átlássam, mi rejlik a két ösvény mögött – és hogy hol van az a pont, ahol a mezsgyék összefonódnak. El kell ismernem, hogy ez nem könnyű feladat – ennek ellenére az ilyen “ön-felülvizsgálatok” során érdekes dolgokat tudhat meg az ember mind saját magáról, mind a követni próbált irányról. És ezen információk tudatában én mégis tétován állok: milyen egy hagyományos, és milyen egy “új” goth?
Ha csúnya szokás szerint a klasszikus irányzatra rásütjük a ma felkapott “trú” jelzőt, akkor már kicsit könnyebb a helyzetem – ezek tudatában végre rátérhetek a témára.

Visszagondolva az eddigi életemre, még számomra is kicsit furcsa a tény, hogy sosem gondolkoztam el ezen a kérdésen. Mert így első hallomásra mégiscsak elég magától értetődően hangzik… De hiába, számomra nincs akkora jelentősége az egyén “trú” mivoltának, mint talán kellene. Csak éldegélek a magam kis árnyvilágában, horrorfilmek, gyönyörű képek, színvonalas irodalmi alkotások hálójában, sejtelmes helyek után vágyódva – és fel is kutatva azokat -; mélyen megbújva egy fekete máz mögött, ami valószínűleg minden ismerősöm és minden olyan egyén számára, aki csak elhalad mellettem az utcán más és más képet mutat – más arcot, más jellemet – szóval eltérő benyomást.
Konkrétan nem tartom magam sem hagyományosnak, sem egy újabb kategória képviselőjének. De nem is érzem úgy, hogy ennek az egésznek nagy feneket kellene keríteni. Vagyok, aki vagyok – és hagyományos értelemben sokkal inkább a klasszikus sötét irány vonz és terelget, mint a modernizált normák és morális értékrendek (illetve azok hiánya).

Néha úgy érzem, hogy ez az egész csak egy rémálom szikrája, ami belefúródott a szívembe és vérmérgezést idézett elő, vagy egy fiola halálosan mámorító méreg, minek felhajtása közben elmosódott a határ a mennyország csillogó tisztasága és a pokol romlott, sötét gyönyörei között. De az is meglehet, hogy csak idióta vagyok, és megint túl sokat fecsegek. (Az utóbbi elég valószínű.)

Na de ideje rátérni a kérdés második felére.
Sajnos 20-40 év múlva túlságosan is pozitívan képzelem el a jövőt. Ugyanis naiv módon azt remélem, hogy lesz munkám, házam, autóm, és ami a legfontosabb, egy szerető családom. De valljuk be, ez nem kis álom, főleg a mai világban (ahogy nagyanyáink mondanák).
De gondolom a kérdés főként a személyiségemre, a stílusomra irányul. Önmagamat meghazudtolva most inkább vázlatot alkalmazok.
Ami ezer százalék (csak néhány példa, mert regényt írhatnék):
40 évesen sem fogok kihagyni egy jónak ígérkező horrorfilmet.
még 40 évesen sem fogom elhanyagolni a színházlátogatást
ha a családom egyik fiatalabb tagja netalán érdeklődni kezdene a “sötét oldal” iránt, szívesen veszem szárnyaim alá, és állok be mentorának
40 évesen már biztos, hogy nem fogok fűzőt és acélbetétes bakancsokat hordani
akkoriban már valószínűleg a munkám miatt hanyagolnom kellesz a kriptaszökevény imázst (ez érdekesen jött ki :D), így a kellemes borvörös, padlizsán, krém – és hamuszín is be fog férkőzni a gardróbomba
40 évesen szeretnék egy konzervatív, mégis ízléses anyóka lenni (LOL), és nagyon szeretném, ha a személyiségemet még 50-60 évesen is híven tükröznék a ruhadarabjaim
– akkora már szeretnék valamit letenni az asztalra, valami maradandót alkotni, és elérni a most fejemben kattogó célokat
– 40 évesen már vagy halott leszek, vagy anya – ez a két variáció az, ami biztos 🙂

 

Reklámok