Vérző Apokalipszis.

Üdvözletem.

Amit most érzek, az szinte leírhatatlan.
A lelkem zokog, az elmém tagad, a kezem remeg, és próbálom magam belefojtani az önámításba, de sajnos minden perccel közelebb állok a szemeim felnyílásához.
És hogy mi vezetett el ehhez az egész összeomlás-közeli állapothoz?

Kanyarodjunk csak vissza a sokszor emlegetett esti mesénkhez, a Viszlát Ében Project-hez.

…Volt egy lány. Gyönyörű aranyhajjal áldotta meg a sors, ami kicsit ugyan rakoncátlannak, mégis nagyon mutatósnak bizonyult. Azonban a lány megelégelte az angyalka-kinézetet, és bemázoltatta a haját koromszínre. A lány boldog volt, örült, hogy a sok tiltakozás és figyelmeztetés ellenére a fekete haj nagyon is jól áll neki, és hogy végre a lelke egy darabkája mosolyoghatott vissza rá a tükörből.
Azonban a hollószín hajkoronának túl magas volt az ára. Először csak alig észrevehetően töredezni kezdett a lány haja, majd minden szemtelenség határát átlépve markostól hullani kezdtek a szépségesen sötét szálak. A lány várt, azonban a helyzet csak romlott, és érezni kezdte, hogy kezébe kell vennie lobonca sorsát. A pokol számtalan bugyrát megjárva lélekben lemondott a hajfestésről – legalábbis ezt próbálta elhitetni magával -, és elhatározta, hogy visszanyeri az aranyhaját.
A procedúra kegyetlennek bizonyult – egyre világosabb, de hatalmas mennyiségű festékanyag, szőkítőpor, hajradír – s mindezen kínzóeszközök csak azt érték el, hogy a lány hajának (szó szerint) kétharmada kihullott, a többi pedig még töredezettebbé változott. A színe azonban irreálisan sötét maradt továbbra is.

De véget érhet így a történet? Vagy illő volna itt is happy end-del zárulnia az egésznek?…
Nos, jelenleg a happy end az, amit legkevésbé érzek. Helyette a gyomromat belülről fölemésztő kavargás, a visszafojtani próbált remegés maradt, és a tudat, hogy valami véget ért.
Bizony. A fülemben még most is hallom seregnyi tétova angyal sirámos requiemjét, és a kárörvendő démonok füstös nyoma fullasztó komorsággal ül a szívemen. Vége.

A végzetes gondolat a konyhában ért utol, ahol a reggeli hajmosás után a hajamat szárítottam. Anyámmal beszélgettem, és éppen azt taglaltuk, hogy alig van már hajam, amikor egy gondolat úgy fejen talált, hogy szinte hallottam irritáló koppanását a homlokomon.
Anya. Vágd le a hajam.
Igen. Ezt a mondatot visszaolvasva hátranyúltam a (már nem létező) hosszú copfomra, és a szívem ismét elszorult.
Először nem akartam én olyan vészesen sokat, aztán anyám előállt a zseniálisnak tűnő ötlettel, hogy vágjuk le hátul akkorára, mint amilyen hosszú a frufrum, így együtt tudnak majd nőni. Belementem.
És mi az eredmény?
Mínusz húsz centi a hajamból (ez nagyon sok!!!), ami felbecsülhetetlen kín a számomra.
És a vicc az egészben, hogy kb. egy év múlva újabb (legalább) tíz centivel  fogok megrövidülni, s akkor talán már nem lesz a lenövésem lehányós kategória.

 

 

 

 

 

 

 

 

 
Igaz, hogy milyen sok? o.O Bár a kép természetesen nem adja vissza az eredeti hatást, de higgyétek el, hogy gigászi mennyiség.

A Viszlát Ében Project.

Üdvözletem.

Korán kelés, vásárolgatás (barkácsáruházat is beiktatva, ahol csorgattam a nyálam a szebbnél szebb csillárok, csempék,  függönyök után, hmm), napon olvadozás, egy temetés, és nem kevés rosszullét tette érdekessé a mai napomat.
Nem volt elég, hogy a parasztbolondító (milyen költői jelző) melegben otthon hagytam a naptejemet, nem… Már szépen bekészültem, hogy jaj, akkor majd én végigállom a szertartást, erre (sosem voltam allergiás) valami átkozott gaztól elkezdtem fulladozni, két – szó szerint két – másodpercenként ásítási kényszerem volt, bekönnyeztem, folyt az orrom, elgyengültem, majdnem összeperegtem, remegtem és fájt a fejem. Szóval be kellett ülnöm a kocsiba, ami elég kellemetlenül ért, hiszen szerettem volna végignézni a temetést. Habár az ipsét nem ismertem…

De most koncentráljunk kicsit a bejegyzés címére.
Korábban már tettem említést a hajam makacsságáról és rakoncátlan színvilágáról, valamint a Colour B4 készítményről. Nos, nálam ők alkotják a Viszlát Ében Project-et.
Fejlemény az ügyben: ma megvettem az említett csodaszert! A leírás szerint az alkalmazása elég bonyolult – szegény anyám, muhaha -, de ez nem tart vissza.
Imádkozzatok, hogy a következő bejegyzésre kiszőküljek!

22:55
Na, elvégeztük a procedúrát. Huh…
Miután a pepecselős ANGOL (a magyar teljesen máshogy írja le a folyamatot – helytelenül) útmutató szerint megcsináltunk mindent, én a vizes hajamat nézve csak szörnyülködtem. Sajnos eléggé deja vu érzésem támadt, mert a töve platinaszőke, az alja fekete lett…. -.-”
Vagyis akkor annak tűnt. Aztán anyám megszárította, és láss csodát! A hajam barna, enyhe túlzással sötétszőke. (: A töve icipicit világosabb, de egyébként teljesen jó lett! Még egy használat után szerintem rendesen lehozza.
(Basszus, az összesen 7.000 Ft(!!!) lesz. o.O Na nem baj, a következő adagot anyámmal fogom kifizettetni, mert fogy a pénzem.)

Szóval elég költséges és hosszú folyamat, de mindenképpen megéri! Elkeseredett sorstársaim, fogjatok bele bátran. (: Akit érdekel a dolog, vagy szimplán bizonytalan, az kérdezzen kommentben vagy e-mail-ben.

És végül, de nem utolsósorban készültem Nektek egy kis esti mesével. Ugyan nem vagyok a közhelyek híve, ezt mégis megmosolyogtam, és tanulságosnak vélem:

Az eset egy vidéki postahivatalban történt karácsonykor.
Az egyik postás, aki szortírozta a küldeményeket, egy
különös címzésű levelet talált: Istennek
Nem bírta ki, hogy ki ne bontsa. Körülállták munkatársai
és elérzékenyülve olvasták a különös levelet, amelyben ez állt:

“Kedves Isten, segíts rajtam! Kisnyugdíjas néni vagyok,
tegnap a buszon ellopták a pénztárcámat az utolsó
10.000 forintosommal, és holnap karácsonyi vacsorára hívtam
a barátnőimet, de így még száraz kenyérrel sem tudom
Őket megkínálni. Nem tudom, mi lesz…”

A postások összenéztek, mindenki a zsebébe nyúlt,
és sikerült összedobniuk a néninek 9.260 Ft-ot,
amit még aznap kézbesített egy kollégájuk.
Várták a választ…
Meg is érkezett, az alábbiakkal:

“Kedves Istenem! Csoda történt! Köszönöm Neked! Megtartottam
a vacsorát és csodálatosan sikerült az este. A barátnőim tátott
szájjal hallgatták a történetemet. Nagyon hálás vagyok!
Köszönettel:
Marika néni

Ui.: Nem tudom, tudod-e, hogy a 10.000 Ft-ból csak 9.260 Ft
volt a borítékban… De hová lett 740 Ft?
Biztos azok a rohadékok voltak a postahivatalból,
és levonták a postaköltséget!”

Viszlát, ében!

Üdvözletem.

Már sok – gyötrőbbnél gyötrőbb – hiába való próbálkozáson vagyok túl a hajhalványítás terén. A feketeség nem akar elhagyni engem… Ami önmagában nem is lenne rossz, mert dehogyis váltanám le! – Ha nem peregne tőle markostól a hajam. Szerencse, hogy dús hatású, így nem feltűnő – de engem zavar. A töredezettségről nem is beszélve.
Bár arra én is jócskán rásegítettem (volt, hogy egy héten kétszer lett leszívatva és öt(!!!) doboz festék ment el rá, ami kicsit sem egészséges).
A röhej, hogy még mindig fekete vagyok, habár kissé világosabb, nagy jóindulattal rá lehet fogni, hogy nagyon sötét barna.

Nos, ezt a hatástalan hercehurcát meguntam, és drasztikusabb eszközök felé kacsingatok. Neten találtam egy készítményt (Colour B4), ami elvileg még a fekete festéket is leszedi a fejemről, és nem is roncsolja nagyon a szálakat. Mindenképpen ki fogom próbálni, bár szerintem nem olcsó (~3500 Ft). De csak egyszer kell megvenni.
És várom a csodát.

Már el is felejtettem, hogy nézek ki szőkén. Annyit tudok, hogy utáltam. Remélem nem az lesz, hogy végre sikerül kikoptatni, de megbánom…