Ha Már Nincs Menedék.

Bizonyára sok ember – szubkultúrától, nemtől, kortól, bőrszíntől, nemi identitástól és vallástól függetlenül – tapasztalta már saját bőrén, hogy a világból felénk áramló hatások olykor mennyire ellenségesek és bántóak tudnak lenni, és milyen érzés is az, ha kívülálló emberek jogtalanul nemcsak hogy elbírálják, hanem egyenesen kifigurázzák, sőt ellehetetlenítik az önkifejezés mindenki számára szabadon megadatott lehetőségét, azt is figyelmen kívül hagyva, hogy ezzel mekkora károkat okozhatnak – úgy mentálisan, mint fizikailag.

Valószínűleg sokan találkoztatok már a megszokott sztorival, hiszen szomorúan látom, hogy lépten-nyomon belebotlani hasonló történetekbe. Adott egy személy, aki az akár munkahelyi, iskolai vagy családi közegből rázúduló atrocitácok következtében menekülésre (“szerencsés” esetben csak önnön személyisége/stílusa elől, de van, hogy akár másik városba vagy külföldre) kényszerül, vagy végső esetben az illető tragikus sorsa viszontagságai miatt akár saját életének kioltása mellett is dönthet.
Ugyan én nem célzottan az öngyilkosság megrendítő témája felől szándékozom megközelíteni a kérdést, mégis kötelességemnek érzem megemlíteni egyfajta kegyeletleróvásként a szerencsétlen áldozatok iránt, akik csak önmaguk szerettek volna lenni, és legyűrni a boldogtalanságot és a magányt – sajnos sikertelenül…

Mondandóm azonban egy másik, égető problémára irányul.
Sajnálatos módon a legtöbb goth élete során legalább egyszer belehuppan abba a gödörbe, amiből oly nehéz kievickélni – ki csak pillanatnyi filozofálás erejéig, ki huzamosabb időre. A kilátástalanság, reménytelenség, elkeseredettség és düh időszaka ez, mikor felmerülnek az alábbi kérdések: “Van ennek az egésznek így valami értelme?“, “Mit várnak tőlem, és én mit várhatok el, ha már az is baj, hogy önmagam szeretnék lenni?“, “Miért zavar másokat a stílusom? Hiszen nem ártok vele senkinek.“, “Miért vesznek egy kalap alá más idiótákkal?“.
Mondhatnám, hogy a képlet egyszerű, de sajnos koránt sincs így. Éppen ezért megpróbálom kérdésenként – problémánként – vizsgálni a témát.

“Van ennek az egésznek így valami értelme?”
…Kérdem én: van értelme annak, hogy ha az egyik barátod megbánt, utána megbocsátasz neki? Vagy ha megkarmol egy kiscica, egy pillanat múlva nem szeretgeted tovább ugyanúgy? És ha fogyókúrázol is, attól nem rajongsz-e ugyanúgy a csokiért? Na látod: ha valami fontos nekünk, ahhoz visszahúz a szívünk. Ilyen ez a megannyi szépséggel teli szubkultúra is; vagyis nem, több ennél: míg a sértések és támadások, mikkel súlyt minket a külvilág csak szilánkok életünk tükrében, addig a gothika a gondosan megmunkált, arisztokratikus kovácsoltvas keret, ami összefogja, megkoronázza és uralja az összképet. Az életet.

“Mit várnak tőlem, és én mit várhatok el, ha már az is baj, hogy önmagam szeretnék lenni?”
…Nagyszerű kérdés. Az emberekben van egy eredendő rosszindulat és ellenérzet mindenféle (számukra) új iránt, így a legjobb nemes egyszerűséggel a mércét egészen a padlóra lehelyezni, és nem várni túl sokat senkitől. Ez lehangolóan hangozhat, de legalább nem csalódik az ember. És hogy ők mit várnak el tőlünk? Talán behódolást, csordaszellemet? A legkevésbé sem. Ugyanis mindenkit csak addig érdekel a másik “különlegessége”, amíg kell valaki, akin kitöltheti a társadalom iránti dühét. És a legfontosabb: amíg az ember mást piszkál, addig megfeledkezik a saját tökéletlenségéről. Tehát amit várnak, az az élő céltábla-szerep, amit mindenki szabadon visszautasíthat egy egyszerű mosollyal, ami azt üzeni: “Francokat!

“Miért zavar másokat a stílusom? Hiszen nem ártok vele senkinek.”
…Amit az előző kérdésnél leírtam, az ide is érvényes. Bár van, hogy az emberek csak egyszerűen túl konzervatívak, primitívek, vagy csak szimplán unatkoznak. A legjobb, ha egyszerűen mosollyal felelünk a rosszalló pillantásokra.

“Miért vesznek egy kalap alá más idiótákkal?”
…Na ez az a probléma, ami ellen maximum úgy küzdhetünk (kevés sikerrel), hogy viselkedésünkkel kitűnünk a divategyének, főtéren borozgató/füvező “hűdedárkvagyok” emberek, és kirívó, bénáskodó babybat-ek közül. De sajnos aki előítéletes, az úgyis minden feketében flangáló személyt egyforma kriptaszökevényként fog számon tartani. (:

De az örök érvényű igazság itt is érvényesül: aki egyszer igazi goth-tá válik (és nem, az hatalmas butaság, hogy valaki goth-nak születik, hiszen ez egy tudatosan választott életforma, ami személyiségünk fejlődésével alakulhat ki bennünk), az mindig az is marad, még ha nem is burkolja testét nyakig csipkébe.

537434_586876611326287_421363224_n

The 30 Days Goth Challenge – 29. nap

29. napMit gondolsz, milyen jövője van a goth szubkultúrának? (Uram Isten, mindjárt vége a kihívásnak. :O Hiányozni fog…)

Ez egy érdekes kérdés. Bár a szubkultúra jövője nagyban függ a ránk következő évek nemzedékétől, a majdani nézeteiktől és igényeiktől, valamint az akkoriban fennálló társadalmi helyzettől, mégis – talán naiv módon – pozitív változásra, de legalább stagnálásra számítok.
Elvégre az emberek sosem voltak, és sosem lesznek ugyanolyanok – szerencsére -, ebből kifolyólag a későbbiekben is lesz, akit a rózsaszín, édes, olykor felszínes életvitel fog csábítani, de lesz olyan is, aki a komorabb témákban fogja örömét lelni. Tehát attól egyáltalán nem kell félnünk, hogy a gothikára “nem lesz kereslet”, mert akit ilyen sorsra szánt a végzet, az Isten, a véletlen, a tudat – nevezze, ki hogy akarja -, az rá fog lelni az ösvényre.

The 30 Days Goth Challenge – 25. nap

25. napGondolkoztál már azon, hogy elhagyd a szubkultúrát? Ha igen, mi vitt rá erre?

Vészesen közeledvén a kihívás végéhez elérkeztünk egy nagyon fontos kérdéshez.

Biztos minden ember érezte már úgy, hogy na akkor itt és most elege van mindenből, és legszívesebben kiszaladna a világból a bőrét, mint a múltja minden rejtett titkának képviselőjét letépve magáról – elfordulva mindentől, ami addig kedves volt a számára.
Sajnos kijelenthetjük, hogy az élet nehéz, és a sors nem mindig rózsaszín (esetünkben fekete) fellegekkel kecsegtet. Nem. Az élet tele van bonyodalmakkal, akadályokkal, miket nem könnyű áthidalni, sőt olykor túlélni sem. Bárki elérhet egy olyan mélypontra, ahol már semmi sem számít, és minden értelmét veszti – na ez az a pont, amikor csak a saját jellemünk, saját lelkünk erőssége és őszintesége határozza meg, hogy túllépünk-e az addigi önmagunkon, vagy szilárd karmokkal megragadjuk régi énünk azon darabját, amit elkeseredettségünkben talán egy időre a pokolba kívántunk, de ami nélkül jobban belegondolva senkik vagyunk.

Bizony. Én is elgondolkoztam már a “mi lenne, ha…” fennálláson, amit nagy álmodozó és megrögzött filozófus voltomnak tudhatok be. De számomra ez a pont nem a külső hatások miatt köszönt be, mi több egyes intézményekhez és/vagy emberekhez sem voltam/vagyok köteles alkalmazkodni olyannyira, hogy be kelljen áldoznom a személyiségemet a célért.
Viszont ezzel el is érkeztünk az elmélkedésem gyökeréhez. Talán képmutatóságnak fog hangzani, de nem is várok megértést, sem egyetértést:
Igenis van, legalábbis lesz olyan alkalom vagy tényező, amiért cserébe képes lennék beáldozni lényem 90%-át. Ebbe beleértve a “sötét oldalamat”.

Azonban milyen remek kis teremtmény is a szív és a lélek – hiszen abból kiszakítani emberek számára lehetetlen azt, ami ott mélyen meglapul. Éppen ezért, bár a fekete ruháktól képes lennék megválni, sőt talán írás nélkül is kihúznám egy darabig, de teljesen soha nem lennék képes kiszakítani magamból az ott rejlő eszméket, képeket, ideákat, szépséget. És valószínűleg negyven éves (ha Isten megsegít) családanyaként már mellőzni fogom a fűzőket, sőt acélbetétest sem fogok hordani, odabent viszont ugyan az az álmodozó, (talán hiába) reménykedő, fantáziadús ember fogok maradni, aki mindig is voltam – valószínűleg egy kicsit meggyötörtebb, de sokkal tapasztaltabb és érettebb verzióban.

Összefoglalva: maga a “kilépés” gondolata már természetesen megfordult a fejemben, de hogy éljek is a lehetőséggel, az kizárt – külsőségekben pedig még nem kényszerültem rá, szerencsére.

The 30 Days Goth Challenge – 11. nap

11. napA ‘goth’ számodra életsítlus is? Fejtsd ki!

Sajnálatos, hogy ezek szerint ez egyes embereknél nem nyilvánvaló.
Ha nem életforma, akkor mégis mi más lehetne? Egy divathóbort, vagy múló gyerekszeszély?
Persze azért azt is fontolóra kell vennünk, hogy egyes személyeknél mit is takar a “goth életstílus”, mint nagy betűs fogalom. Egy kívülálló, aki nem túlzottan tolerálja a szubkultúrát, talán rögtön rávágná, hogy “A goth életstílus része márpedig a magamutogatás, a temetőben pózolás, a vérivás, a maskarák mögé rejtett személyiség.” Van, aki így értelmezi ezt az egészet. De van, aki egészen másképpen, elvonatkoztatva a külsőségektől.
Nehéz, mi több lehetetlen lenne szavakba foglalni, hogy a goth-ok számára mit jelent ez az életstílus átfogóan. Van, aki a sötét művészi vénájának és tehetségének kinyilatkoztatásaként éli meg, van, aki csendes magányba zárkózva a könyvek világát választva azonosul vele, de megint mások lehet, hogy egy fantasztikus, megértő közösségre lelnek a többi goth személyében.

És hogy Nekem mit jelent?
Igen, ideje rátérni magára a kérdésre. Sok-sok bejegyzésen át feszengettem már a témát, terjedelmes bekezdésekbe foglalva véleményemet és álláspontomat, így nem hiszem, hogy sok újdonsággal tudnék szolgálni a Tisztelt Olvasónak. Azért tartom a gothikus szubkultúrát egy életstílusnak, mert van akkora múltja, és az évek alatt összegyűjtött hordereje, hogy bátran ki tudjam ezt jelenteni: igen, a goth egy életforma. És az, hogy ezt az életformát ki hogyan éli meg, az csakis magán az adott személyen múlik. Akadnak emberek, akik megértek arra, hogy ne csak becsüljék és áhítság a gothikát, hanem sajátjukként éljék meg azt. Ugyan ezen életformába sem egységes vonások tartoznak bele, de szerintem kijelenthetem: a goth lét magában hordozza mindazt, ami ártalmatlan gyönyört az éjszaka kínál.
Hogy ezt a mondatot ki hogyan értelmezi, legyen a saját dolga.

The 30 Days Goth Challenge – 10. nap

10. nap:   Mi az amit szeretsz, és amit nem a szubkultúrában?

Hmm… Hogy mi az, amit szeretek? Szerencsére erre a kérdésre nem nehéz válaszolnom. Becsülöm mindazon értékeket, mik a felszín alatt lapulnak meg, és amik egy goth-ot kiemelnek a műveletlenek, a ítélkezők, a felszínesek, egyszóval a ma fiatalabb generációja közül. (Nem szeretek általánosítani, így leszögezem: természetesen e téren is akadnak kivételek.)
S hogy mik ezek az értékek? Gondolok itt a kultúrára, a misztikumra, a múlt és a mulandóság tiszteletére, az irodalmi, művészeti kincsekre, a szépérzékre, a harmóniára, a toleranciára, az élet (főleg lelki eredetű) gyönyöreinek keresésére, és megannyi apróságra, amik összességében egy nagyszerű jellemet képesek kirajzolni.
De kár lenne tagadnom, hogy a külsőségek terén is sok dolog megfog ebben a szubkultúrában. Maga a fekete, mint szín is rengetek különféle érzelmet, gondolatot képes kifejezésre hozni, és önmagában is nagyon vonz Engem. De ott van még a csipke, a mélyvörös, az arany, és sok kisebb külső jegy, melyek könnyedén levesznek a lábamról. A halvány bőr… Hosszú, gyönyörű haj… Titokzatos, különös kisugárzás… Rémisztő, léleksajdító tekintet… Nyami.
Szeretem még a goth beállítottságú zenéket, filmeket, verseket, prózákat, képeket, sőt, a morbid vicceket sem vetem meg. Noha keresztény vagyok, nagyon közel állnak hozzám a pogány dallamok, el sem tudom képzelni a mindennapjaimat boszorkányos kántálások nélkül. Számomra üdítőek, de ki hogyan viszonyul hozzájuk. Vonzanak a misztikus dolgok, a szellemek, de a vallásom keretein belül mozogva természetesen. Nem vagyok babonás, szóval ha elszalad előttem egy fekete macska, akkor nem bepánikolok, hanem utána rohanok, és megsimogatom. Sőt, akár még az esküvőmet is el tudom képzelni egy péntek 13-ai napon.
A stílus képviselői terén pedig azt szeretem, ha valaki az ízlésesség határain belül válogatja meg a ruhakölteményeit, és a sminkjét is az elegancia jegyében próbálja kreálni. Nem mellékesen pedig, ha higiénikusak, igényesek. És a legfontosabb: az olyan goth-okat preferálom még, akik szemléletmódjukat nem csak a nagy szájukkal, hanem a tetteikkel is igazolják, és ha elfogadják a többi embert; nem gubóznak be a saját kis sötét világukba.
És körülbelül holnap estig sorolhatnám, hogy miket szeretek még. Szerencsére akad bőven értékelni való.

És most jöjjenek a negatívumok. Húha. Ugyan nem a szubkultúra, mint fogalom körébe tartoznak, mégis muszáj megemlítenem a pózereket. Na, Őket határozottan “nem szeretem”. Ahogy a hétvégi goth-okat sem (nem csak a ruházatra értem). De amit talán legjobban gyűlölök, az az, hogy ha van egy goth, aki ugyan tényleg “tisztességes képviselője” a szubkultúrának, de mégis bunkó, barátságtalan, és magára erőlteti a jégkirálynő imázst. Na, az ilyenektől hánynom kell. Megérthetnék, hogy egy mosolytól még nem dől össze a világ.
Hú, elkanyarodtam. Mivel magára a gothikára vonatkozik a kérdés, így most maradok a tárgynál. Amit nem nagyon szeretek, azok a platformok. Tudom, furcsa. A bakancsszerű, telitalpú darabok főleg lelomboznak, a tűsarkú változat még elfogadhatóbb (bár inkább egy hálószobán belül ejtett fétis-tánc kellékeként tudnám elképzelni, mintsem utcára).
És sok goth hord pentagrammát a nyakában mindenféle vallási töltet nélkül. Na, ezeket sem bírom túlzottan.
Amit pedig még nem szeretek, azok a nevetséges, bohócszerű sminkek. Lányok, nem lesztek semmivel sem goth-abbak, sőt szebbek sem, ha egy kiló fehér púdert kentek az arcotokra, sőt egyéb helyekre is, és képzeljétek, a vörös rúzs nem mindenkinek áll jól!
Fiúk, Nektek pedig üzenném: a hosszú haj gyönyörű tud lenni, de időnként (heti kétszer-háromszor) azért nem árt megmosni! A zsíros lobonc kiábrándító.
Na jó, befejeztem, nem szemétkedek tovább. (:

A Kripták Hűvösében.

Üdvözletem.

Ebben a posztban ismét egy érdekes, sokak számára talán ismeretlen dologról fogok kicsit filozofálni. A gruftikról.

A téma kiválasztásához nagyban hozzájárult a tény, hogy rendkívül kevesen ismerik már magát a szót is, nemhogy a mögötte rejlő tartalmat. S mivel többen is jelezték, hogy szeretnének egy átfogó képet kapni a szubkultúráról, de Internetes források hiányában ez egyedül nehéz lenne, ezért gondoltam, rátérek egy kicsit az ügyre.
(Egy-két apró dolog kivételével teljes mértékben saját anyag.)

A grufti elnevezés már önmagában sokat sejtető, hiszen a német „Gruft”, azaz sírbolt/kripta kifejezésből ered. Követői a dark kultúra egy lázadó alfaját képzik, sokan emlegetik a goth „testvéreként” (nem kevés goth bosszússágára). Németországban fejlődött ki az 1980-as években és az 1990-es évek elején a gothikus elemek és a „new wave” keveredéséből, s egyúttal ide vezethető vissza az előbb szóba hozott rokonság is a goth-tal. Átlag életkoruk 17 év, és bizonyos szempontból a „rendszerváltás áldozatai”-nak tekinthetőek.

Külsőségek: Első pillantásra egy grufti nagyon vegyes érzelmeket kelthet az emberekben. Fekete, halántéknál felnyírt, furcsán beállított (tupírozott) haj; vastag, fekete, merész smink; hullaszínű alapozó vagy púder; határozott, fekete szempilla és szemöldök; ritkán merész kontaktlencse (nem összetévesztendő Manson-nal, bár hasonlít külsőre); feltűnő, extrém piercing-ek (sokszor az alsó ajkakat egy ezüstlánccal kapcsolják a fülhöz); vörös vagy fekete rúzs – ez mind nemtől függetlenül. Ruházat terén szintén a fekete dominál, sok a necc – és pókhálóminta, szaggatott ruhák, zsákszerű viselet, bakancsok, lányoknál kirívó harisnyák.
A kinézet elsődleges célja akár a meghökkentés is lehetne, de igazából egy grufti ezzel próbálja kifejezni az elkülönültségét (sokkal kiélezettebben, mint egy goth), a világtól való elrugaszkodását, vonzódását egy más, éteri magasságokban rejlő „univerzumhoz”, mit a halál útján érhet el.

Gondolkodásmód: Az ilyen személyek eszmevilága nagyon egyoldalú. Minden gondolatuk a halál-téma köré épül, megrögzötten keresik a kapcsolatot a túlvilággal. Néhány szóval jellemezve a „Nem érdekel semmi, hagyjatok elmenni.” az ideológiájuk. Passzívan állnak az élet dolgaihoz: semmilyen elvárásnak nem hódolnak, világvége hangulatban tengetik mindennapjaikat, nem terveznek előre, nem akarnak családot, gyereket, hiszen felfogásuk szerint az egész lét csak a halálra várakozás jegyében telik, így semmi értelme felesleges, hátráltató láncokkal a földhöz és az élethez kötniük magukat. Halálvágyukat önpusztítással, alkohol-, dohány-, és drogfogyasztással erősítik meg, tobzódásuk nem ismer határokat. Sokan kísérelnek meg öngyilkosságot, sokszor a többi „sorstársuk” biztatására. Hírhedt grufti mondás (Robert Smith szavait idézve), hogy „A túlvilágtól csak a hideg acél választ el!” (forrás: Rácz). Mély depressziójukba fordulva, a „már úgy sincs sok hátra” elvet követve szabadelvűen élnek, sokszor fordulnak meg temetőkben, kriptákban (nem megy ritkaságszámba az sem náluk, ha ezeken a helyeken töltik az éjszakát). Talán a „gyászhuszár”, a „halálmadár” kifejezés rájuk a legtökéletesebb. Előfordul, hogy vagdossák magukat, ez mégsem összetévesztendő a ma hódító emo-hullámmal. Céljuk a mélyen bennük rejlő sötét érzelmek felszínre hozása, így olykor egy grufti könnyen kapcsolatba léphet sátánista egyénekkel. Fürkészik a lélek titkait, a múltat, mégis a legfőbb dolog, ami átitatja lelküket, az a világ szörnyűségeitől való viszolygás, és az abból való kiszakadás utáni vágy. Zenei téren legmeghatározóbb mozgatórugójuk a Cure, külsőre sokan Cure-klónnak tartják őket.

Az elején írtam, hogy a goth-ok nem túlzottan díjazzák, ha egy kalap alá veszik őket a gruftikkal. Ennek oka, hogy számukra az élet nem a halál körül forog, hanem sokkal pozitívabban szemlélik a dolgokat. Ugyan foglalkoztatja őket a halál-témakör, mégsem keresik a közelségét drasztikus, önpusztító módon, sokkal inkább a patetikus művésziségre koncentrálnak. Az, hogy az ember halála elkerülhetetlen, számukra természetes, misztikus dolog, ami inkább izgalmas, mintsem sötét, depresszív megváltás. Másik fontos különbség, hogy a grufti kinézettel ellentétben ők az eleganciára, nem a túlzásba vitt, ijesztő végletekre törekednek.

És visszakanyarodva a jelenbe.

Manapság már a legtöbb ember, aki valaha is találkozott a grufti-kérdéssel azt vallja, hogy teljes mértékben kihaltak. A régiek ugyan nem adták fel eszméiket, mégis beolvadtak, és feltűnésmentesen folytatják tovább pályafutásukat, vagy inkább a visszafogottságnak behódolva „lealacsonyodtak” goth-tá (lealacsonyodni?… Elképesztően idióta szó ide.). A mai világban leginkább már csak legendaként szerepelnek a köznyelvben, képviselőkbe nem igen botlunk.

(Szerintem nem haltak ki teljesen, de mivel még egyet sem láttam, ezért nem kötözködöm. Bár a véleményem fenntartom.)

Nos, megpróbáltam kicsit összefoglalni, nem tudom, mennyire sikerült. Majd még alakítgatom.

És hogy egy kis komolytalansággal is fűszerezzem az egészet, ajánlom megtekintésre a South Park című rajzfilm „A büntethetetlen” és „Elkenődve” epizódjait, ahol megjelennek grufti egyének (nem kevés média-beavatkozással – mindenesetre érdekesen).

Grufties