A 30 Napos – 28. nap

Álmaid állása

Emlékszem, amikor óvodában, kiscsoportos kölyökként azt a feladatot kaptuk, hogy rajzoljuk le, mik szeretnénk lenni, ha nagyok leszünk, Én tanácstalanul körbenéztem, és jobb, sőt bármilyen ötlet híján lerajzoltam az egyik óvónőt. Vicces, mert ez az ostoba, minden kreativitástól mentes rajz a következő évre, amikor ugyanezt a feladványt kaptuk csak annyiban változott, hogy a képen a teremben a játékokat mindenféle iskolaszer váltotta fel. Aztán jött a következő év, majd a következő, és nagycsoportosként ugyanazt a “tanító nénit” firkáltam le, amit négy évesen.
Aztán jött az iskola, és az óvodás elképzelés nem változott. Legkedvesebb elfoglaltságaim közé tartozott, hogy magányosan rójam a köröket a szabad ég alatt, és fejben magazinokat és feladatos könyveket gyártottam. Arra is tisztán emlékszem, hogy amikor a “nagyoknak” (felsősöknek) terveztem gondolatban foglalkoztatót, nem tudtam, milyen nagyfiús/nagylányos feladatokat rakhatnék bele. 😀 De ügyesen megoldottam.
Teltek-múltak az évek, és mint minden iskolában, úgy nálunk is bevezették harmadik osztályos korunkra a fogalmazás órát. Ekkor vált igazi rögeszmémmé az írás. Emlékszem, hogy az osztályfőnököm jóvoltából minden éven legalább egy fogalmazásom bekerült a helyi magazinba. Akkor még nem értékeltem ezt, és fogalmam sem volt róla, hogy ez megtiszteltetés, de mára már hatalmas jelentőséggel bír, és nagy löketet ad lelkileg.
Ismét eltelt három év, és hatodik osztályos, tizenkét éves “nagylánnyá” cseperedtem. Eljött a pályaorientációs időszak előszele, és ki kellett töltenünk egy kérdőívet, valamint ha jól emlékszem, egy fogalmazást kellett írnunk a terveinkről a jövőre nézve, miben szintén a magyar tanári szakmát boncolgattam (az akkori magyar tanárom volt rám a legnagyobb hatással, támogatott, sok versenyre küldött).
Eztán jött egy bonyodalmasabb időszak, iskolaváltás, új tanárok, új közeg, és ekkor kezdtem végképp elfeketedni. Ugyan a magyar iránti szenvedélyem nem hagyott alább, mégis kicsit elkezdtem a kémia és a matematika irányába orientálódni (ezen két tantárgyat az igazgató tartotta, aki eszméletlenül értette a dolgát). A magyar tanáraim közül az ekkorinál (aki egyben az osztályfőnököm is volt) éltem a leginkább passzív időszakomat. Nem is értettem… Ha már egyszer egy ember magyart tanít és egy diák pont abba az irányba húzódik, melyik ostoba pedagógus kezdi el a gyereket a másik irányba lökdösni? Rejtély… Mindenesetre az elreálosodásom egyre nőtt, matek és kémia versenyekre kezdtem el járni egész szép eredményekkel magyar helyett, és a felvételi előtt megejtett pályaorientációs tesztemen az jött ki, hogy legyek KÖZGAZDÁSZ. Az állam leesett. És a vicc, hogy még fontolgatni is kezdtem…
De aztán meglepetésemre az osztályfőnököm beszélt anyámmal, és kérte, hogy ne induljak el azon a pályán, és ne abba a bizonyos közgázt oktató intézménybe felvételizzek. Bár akkora már nem volt kérdés, hogy hová felvételizem (óvoda óta abba az iskolába és osztályba készültem, ahová most járok), és félig dacból, félig ostobaságom iránti bosszúból, s részben a hirtelen feleszmélésem következményeként felvételiztem a jelenlegi iskolámba. Akkora már tiszta szívből gyűlöltem a reál tantárgyak minden formáját, ami azóta is fennáll (meg is látszik a jegyeimen, sajnos), és a szomorú, hogy a múlt igazolja, hogy ha akarnám, tudnám én az összes tantárgyat, de ez az elvekből fakadó, keserű gyűlölet nem engedi át az információkat a tudatom falán. Ezzel ellentétben egy kétszáz szavas angol dolgozatra elég egy szünet óra előtt felkészülés gyanánt, de a fizikát egy évig is tanulhatnám egyfolytában, sosem ragadna meg.
Nos, visszakanyarodva. A felvételi azt tükrözte, amire számítottam: majdnem maximális pont magyarból, siralmasan minimális matekból. De nem érdekelt, tudtam, hogy ez így van jól, és céltudatosan adtam be a felvételi kérelmemet a mostani iskolámba – és csak abba. Máshová nem is felvételiztem, bár ha nem jött volna össze, az egyik gimi magyar szakát, egy másik spanyolját, a jelenlegi angolját vagy egy negyedik média szakát céloztam volna meg.
Igen, egy ideig az újságírás is imponált nekem, de ez körülbelül addig tartott, amíg rá nem eszméltem, hogy hopsz, ez média. MÉDIA. Hányinger.

Tehát a konzekvencia: ha négy éves koromtól a mai napig kizárólag a magyar nyelv és irodalom, valamint tanári szakma az, ami fantomként kísért és képtelen elhagyni engem, akkor ez már jelenthet valamit.
Illetve… Van még egy munka, amit örömmel végeznék (titkos álmom), de az nem publikus.

Reklámok

Meg Nem Értett Művészet.

Üdvözletem.

Már biztos. Én is egy meg nem értett művész vagyok.

Erre az eddig is sejtett hátborzongató tényre február 17-én jöttem rá, amikor a drágalátos magyar tanárnőnk kiosztotta az irodalom órára előző héten beadott fogalmazásainkat.
Az volt a feladat, hogy kreáljunk egy olyan élménybeszámolót, miben A párizsi Notre-Dame egy kis szeletét kiragadva bemutatjuk a választott személy szemszögéből az eseményeket, és hogy mi játszódott le az adott karakter fejében. Három lehetőség volt: Quasimodo, Esmeralda és Cloude Frollo.
Én természetesen az utóbbit választottam.
Aki nem olvasta volna a könyvet (ahogyan Én sem, lol), annak annyit kell tudnia a muksóról, hogy a Notre-Dame esperese, Quasi nevelőapja. Morcos, utálja a nőket és a cigányokat, valamint szabadidejében alkímiával foglalkozik: egyszóval az az igazi mintapap.  Érdekes egyén, egy elég sötét és összetett lélekkel, ezért esett rá a választásom.
A jelenet, amit választottam jó alkalmat adott a filozofálásra. Cloude megbújik egy kis odúban az épület azon szobájának falában, ahová előzőleg Esmeralda és Phoebus (a katona, akit a lány szeret, az viszont csak meg akarja.. khm) randevút beszéltek meg. Amikor a nagy szerelmi vallomások közepette az eksönre kerül a sor, a pap előugrik, leszúrja Phoebust, majd elszalad.

Nos, én ezt elég kreatívan oldottam meg. Ahhoz képest, hogy hajnal háromkor keltem fel, hogy megírjam, és hajnal hatra lettem kész, a vártnál jobb lett, bár szinte vissza sem olvastam – a végére félholtan zuhantam ágyba, kihasználván a még rendelkezésemre álló fél órát az alvásra.
Igen ám, de a magyar tanárnőm nem túlzottan értékelte a Poe-ra hajazó fantáziámat. Nem gondoltam volna, hogy ilyen szűk látókörű, viszont azt pedig ő nem gondolta volna, hogy a burkolt lecseszése számomra olyan elismerés, amihez foghatót írott művemre még nem kaptam azelőtt.

IMG_20120531_084001

Jó, hogy felveszel egy stílust, de így…?
Pszichésen ragyogó, de dolgozatnak kissé bizarr!

Szóval ez volna az én híres értékelésem. Érdekes.
Na nem baj, amiért kaptam rá két ötöst, meghagytam a tanár életét, és mivel ezzel erőt merítettem a további “pszichésen ragyogó, de dolgozatnak bizarr” íráshoz, így tulajdonképpen a szemtelen megjegyzés motivációs löketként is betudható.

Még az is lehet, hogy a fogalmazást is begépelem majd. Már ha érdekel valakit…