Új Kezdet.

Üdvözletem.

Egy kissé huzamosabb szünet után újra visszatértem, hogy folytassam blogos pályafutásomat. No nem mintha akkora veszteséget jelentene bárki számára, ha végleg abbahagynám a pötyögést, de meglepő módon már hiányzott nekem az itt időről időre megosztott betűrengeteg, és persze legfőképpen a Tisztelt Olvasó Közönség.

Az elmúlt néhány hét alatt rengeteg különös, vérpezsdítő, furcsa, olykor lelombozó, máskor az én elhanyagolhatatlan utópiámból pofonként felrázó, esetleg szíven ütő dolog történt velem. Régi-új közeg, elfeledett értékrendek, sóvárgó szabadságvágy, és persze mindezek eredménye, a tökéletes káosz kísérte mindennapjaimat, sőt előfordult olyan is, hogy a megingathatatlan boldogság és a földi kárhozat mezsgyéje szinte összeolvadni látszott. Sokszor majdnem elvesztem, és főnixként éledtem újjá porhüvelyeimből.
De most, hogy visszaolvastam a szeptember nyolcadikai posztomat, kicsit elöntötte szívemet a melegség. Elvégre ősz van, a pokolba is! Kell ennél több most nekem? Szükségem lehet-e többre az őszi, ropogós, bézs faleveleknél, a lélekrengető viharoknál, a hűvös szellőnél az arcomon, vagy a denevérek táncától élettel teli temetői sétáktól?
A választ szerintem mindenki tudja.
És ez… Ha más nem is, de ez biztosan kárpótol mindenért. Mert ki más lenne olyan elmebeteg, hogy az éjszaka koromszín palástjába burkolózva, a megtorpanás és az őrület keserédes peremén egyensúlyozva a helyi ravatalozó árnyékában fekvő, fenyőből faragott padot íróasztalként használva végeláthatatlannak tűnő történeteket szőjön, miközben a két csintalan denevér, a ravatal tetejének tősgyökeres lakosai a feje fölött köröznek – hogy rosszallóan vagy támogatóan, nem tudhatom -, s a hideg beton szinte megfagyasztja lábait? De egyáltalán melyik normális embert ne riasztaná vissza a temető éjszakai látogatása?
Na igen, ilyen tekintetben sosem voltam normális. És már nem is leszek. Ha valaki dübörgő diszkózenét kezd el nekem játszani, arra nem fogok táncba kezdeni, viszont ha a Switchblade Symphony mézédesen morbid dallamára lesz fülem figyelmes, szinte megerőltető a lábaimat a földhöz szegezni, és nem rögtön talpra ugrani, sokak szemében talán “túl boszorkányos” táncot lejtve. És igen, inkább színház, mint mozi. És inkább koncert, mint diszkó.
És inkább önmagam, mint bárki más.

Azonban a sok hányattatás és csalódás után legbelül valahogy mégis  érzem, hogy a vékonyka fénysugarak kitörni készülnek. És ennek, valamint a régebben megígért pótlásomnak fényében valószínűleg kissé pozitívabb posztok is terítékre kerülnek majd a hétvége folyamán.
Az iménti nyavalygásért pedig mindenki töredelmes elnézését kérem.

Reklámok