Pozitív Kezdetek.

Üdvözletem.

Szélsebes vágtával rontott ránk újra az ősz – és mi tagadás, ezt a diákgyilkos folyamatot a nyár vége felé én már természetellenes módon vártam.
És hogy miért?
Az utóbbi három hónap életem eddigi talán legmeghatározóbb időszakát jelentette. Sokat változtam, formálódtam, egyes dolgokhoz felnőttem, máshoz pozitív módon visszakomolytalanodtam, néhány témára megértem, néhányhoz viszont gyermeki szenvedéllyel kezdtem el újra viszonyulni. Ez már csak azért is furcsa, mert ha azt nézzük, meglepően unalmasnak és eseményszegénynek tetszett a nyaram – ezzel ellentétben belül végig fortyogott a tudásvágy, a komolyság, pezsgett a gyarapodási szándék, és a fontos dolgokat kezdtem el értékelni a jelentéktelenekkel szemben. Ráeszméltem, hogy magam vagyok a sorsom kovácsa, és más nem álmodhatja meg helyettem az álmaimat, s nem alapozhatja meg a jövőmet.
Ez az átalakulás nem csak a személyiségjegyeim megváltozásában nyilvánult meg – más dolgok kezdek el érdekelni, még kifinomultabb lett a szépérzékem, egy hangyányival tudatosabb lettem stb. – tehát csupa olyan dolog, amiről azt hittem, hogy egy emberben hosszú évek alatt formálódik meg és teljesedik ki, az pedig eszembe sem jutott volna, hogy a téves elképzelésemmel ellentétben egyszerűen csak fejbe fog engem vágni ez az új életforma, és én majd csak pislogok, hogy: “ez eddig is bennem élt volna?…”
Igen, a kérdések. Egyre több kérdés, egyre több válasszal.
Tényleg hiányzik ez nekem?
Nem keverem össze véletlenül az intuíciókat a hirtelen felismeréssel?
Eddig tényleg ilyen vak lettem volna?
Kezdek felnőni?“…

Eltelt a nyár, és újra visszakényszerültem az iskolába, valamint a kollégiumba. De ezúttal nem éreztem kínszenvedésnek a tanulást, sőt újszülött módjára szívom magamba a tudást, főleg az általam szeretett tantárgyaknál. Sokat változtam, és ez magam számára szembetűnő, másoknak viszont csak egy porszemnek tűnhet az élet folyosójának mocskos padlóján.
De én érzem. Tudom.

Reklámok