Vérző Apokalipszis.

Üdvözletem.

Amit most érzek, az szinte leírhatatlan.
A lelkem zokog, az elmém tagad, a kezem remeg, és próbálom magam belefojtani az önámításba, de sajnos minden perccel közelebb állok a szemeim felnyílásához.
És hogy mi vezetett el ehhez az egész összeomlás-közeli állapothoz?

Kanyarodjunk csak vissza a sokszor emlegetett esti mesénkhez, a Viszlát Ében Project-hez.

…Volt egy lány. Gyönyörű aranyhajjal áldotta meg a sors, ami kicsit ugyan rakoncátlannak, mégis nagyon mutatósnak bizonyult. Azonban a lány megelégelte az angyalka-kinézetet, és bemázoltatta a haját koromszínre. A lány boldog volt, örült, hogy a sok tiltakozás és figyelmeztetés ellenére a fekete haj nagyon is jól áll neki, és hogy végre a lelke egy darabkája mosolyoghatott vissza rá a tükörből.
Azonban a hollószín hajkoronának túl magas volt az ára. Először csak alig észrevehetően töredezni kezdett a lány haja, majd minden szemtelenség határát átlépve markostól hullani kezdtek a szépségesen sötét szálak. A lány várt, azonban a helyzet csak romlott, és érezni kezdte, hogy kezébe kell vennie lobonca sorsát. A pokol számtalan bugyrát megjárva lélekben lemondott a hajfestésről – legalábbis ezt próbálta elhitetni magával -, és elhatározta, hogy visszanyeri az aranyhaját.
A procedúra kegyetlennek bizonyult – egyre világosabb, de hatalmas mennyiségű festékanyag, szőkítőpor, hajradír – s mindezen kínzóeszközök csak azt érték el, hogy a lány hajának (szó szerint) kétharmada kihullott, a többi pedig még töredezettebbé változott. A színe azonban irreálisan sötét maradt továbbra is.

De véget érhet így a történet? Vagy illő volna itt is happy end-del zárulnia az egésznek?…
Nos, jelenleg a happy end az, amit legkevésbé érzek. Helyette a gyomromat belülről fölemésztő kavargás, a visszafojtani próbált remegés maradt, és a tudat, hogy valami véget ért.
Bizony. A fülemben még most is hallom seregnyi tétova angyal sirámos requiemjét, és a kárörvendő démonok füstös nyoma fullasztó komorsággal ül a szívemen. Vége.

A végzetes gondolat a konyhában ért utol, ahol a reggeli hajmosás után a hajamat szárítottam. Anyámmal beszélgettem, és éppen azt taglaltuk, hogy alig van már hajam, amikor egy gondolat úgy fejen talált, hogy szinte hallottam irritáló koppanását a homlokomon.
Anya. Vágd le a hajam.
Igen. Ezt a mondatot visszaolvasva hátranyúltam a (már nem létező) hosszú copfomra, és a szívem ismét elszorult.
Először nem akartam én olyan vészesen sokat, aztán anyám előállt a zseniálisnak tűnő ötlettel, hogy vágjuk le hátul akkorára, mint amilyen hosszú a frufrum, így együtt tudnak majd nőni. Belementem.
És mi az eredmény?
Mínusz húsz centi a hajamból (ez nagyon sok!!!), ami felbecsülhetetlen kín a számomra.
És a vicc az egészben, hogy kb. egy év múlva újabb (legalább) tíz centivel  fogok megrövidülni, s akkor talán már nem lesz a lenövésem lehányós kategória.

 

 

 

 

 

 

 

 

 
Igaz, hogy milyen sok? o.O Bár a kép természetesen nem adja vissza az eredeti hatást, de higgyétek el, hogy gigászi mennyiség.

Reklámok