A vén kalitka.

Üdvözletem.

Régebben már nekifutottam egy meglehetősen idegtépő témának. Ez a zsigeri gyűlölet volt. Azt ígértem, hogy ha lesz elég erőm, folytatom az akkor megkezdett, de végül is elég rövidre fogott gondolatmenetemet, mi a pillanat hevében – valljuk be – nem éppen a legpozitívabb töltetűre sikeredett.
Talán ez a megfelelő alkalom a dolgok folytatására.

Az emberek, akik (jobb esetben) néha könyvet ragadnak a kezükbe és olvasásra adják a fejüket, sok olyan kérdéssel találkozhatnak a művek sorai között, amik talán egy kicsit elcsépeltnek tűnhetnek, sőt néhol talán még a valóságtartalmuk is megkérdőjelezhető. Mert történhet ilyen egy emberrel a való életben?
Igen, olyan ez, mint amikor a halál kerül szóba. Van, aki lazán veszi és nem görcsöl rá a témára, és van olyan, aki szorongva gondol bele a “mi lenne, ha…” típusú eshetőségekbe. Egy dologban azonban mindkét véglet hasonlít: egyikük sem tudhatja, hogy mikor éri utol őket a végzet, és képtelenek belegondolni, hogy akár a következő pillanat is lehet az utolsó. Mert miért pont én? Van annyi ember, akik jobban rászolgálnának… Olyan ez, mint a halálukon lévő öregek agonizálásának második fázisa, a düh.
De ha újabb példát szeretnék felhozni, remekül mintázza ezt a helyzetet a betörés szituációja. Elvégre ki gondolná, hogy az ő lakását is érheti ilyen támadás? És ha előre látná az ember, nem intézkedne-e, nem rejtené-e el az értékeit, és nem biztosítaná-e be a házát mondjuk riasztóval? Mert nap mint nap olvassuk az újságban vagy Interneten, halljuk a tévében vagy ismerősöktől, hogy milyen szörnyűségek történnek a világban. Talán abban a percben kicsit meghökken az ember, de utána éli tovább az életét, és nem hiszi, hogy vele is megtörténhet bármilyen tragédia. Persze jól is van ez így, hiszen a paranoia és a túlzott elővigyázatosság megkeserítheti a mindennapokat – mindössze arra szerettem volna rámutatni,  hogy egy személy addig nem képes felfogni és átérezni az olvasottakat, látottakat vagy hallottakat, amíg saját maga át nem éli, meg nem tapasztalja az adott körülményeket.
És hogy mit szándékoztam kihozni ebből az egész mellébeszélésből?
Kanyarodjunk csak vissza a mások szemében talán kicsit különös, de leginkább nyugodt és átlagos, masszív kőfalak közé zárt, saját kis világomba.
Meglátásom szerint ahogy Dante poklának, úgy az emberi szívnek is több bugyra van. A felszín békés és ártalmatlan, de ahogy minél több sebet kap, egyre inkább levedli magáról a felsőbb rétegeket, és ez a sokaknál visszafordíthatatlan folyamat kihozza az emberi lélekből az űzött vadat, ami kétségbeesettségében a támadástól sem retten vissza. Veszedelmes bestia.
Már több sablonos és csöpögős fantasztikus tiniregényben és sorozatban is előkerült a “fenevad és a ketrece” metafora. Maga a gondolatmenet nem rossz, de amikor az eleinte szellemesnek és egyedinek tűnő kifejezést ezredszerre sütik el, már nem tűnik olyan eredetinek. Én most önmagamat megcáfolva mégis ezzel a – lassan önmagát szállóigévé kinövő – szófordulattal fogok élni, mert a jelenlegi lelkiállapotomat ez tükrözi leghívebben.

Na igen, a sok szófacsarás után végre elérkeztünk hozzám.
Azt mondják, hogy az ember előbb-utóbb hozzászokik a környezetéhez és az őt körülvevő egyénekhez még akkor is, ha sem a hely, sem a társaság nem a szíve csücske. A ma újra kiéleződő konfliktusaim, és a levegőben terjengő árulás és képmutatás sokszor előkerülő, orrfacsaró bűze egyre szánalmasabbá varázsolják az általam kialakított képet az otthonról és a világról, mint fogalmakról. Már nem vagyok ideges, még csak vitába sem szállok senkivel. Egyrészt, mert felesleges lenne, hiszen egy bolondot mikor győztek meg az ész érvek? Másrészt azért, mert kezd hidegen hagyni az egész. Nem jövök a szöveggel, hogy “jaj, mert én nem alacsonyodom le hozzá“. Fenéket. Ha úgy hozná a sors, tűzzel vassal küzdenék – itt már nem a büszkeség és a józanság a mérvadó. Egyszerűen kezdek rájönni, hogy mindent, amit csinál, minden egyes  tettét átitat egy ősi ellensége és hátráltatója az emberi léleknek. A rettegés.
Rájöttem a titokra. Kiskoromban bedőltem az acélmimikájú határozottságának, de sajnos(?) be kell látnom… Felnőttem. És ezt részben neki köszönhetem. Már meglátom a keménységet színlelő ajkai sarkába a remegést, a mogorván kimeresztett szemein a remény utolsó, elhaló villanásait. Látom, hogy kapaszkodna, de ő is tudja, hogy lassan nincs mibe. Nincs kibe. És ő tehet róla. Nekem remek tanulság, de neki túl magas ár az elcseszett tökéletességéért.
Neki fogalma sincs róla. De én már tudom.
Ezért ez az eddig meg nem értett higgadtság, és a nyugalom, hogy minden rendben lesz, a fejem fölött összecsapó hullámok ellenére. Ezért ez a bátorság, amit sokszor inkább üres vakmerőségnek hiszek, mégis átsegít a mélypontokon. És ezért tapasztalom egyre kevésbé a félelem vérfagyasztó szorítását. Mert már kezdek rájönni legbelül, hogy nincs miért félnem. Lassan elszakadnak ugyan a láncok, a kötelék a szívemben azonban egyre csak erősödik. Én nem ereszt el. De ahelyett, hogy a múlt béklyóival sújtana, inkább előre sodor. A cél felé, amit még magam sem ismerek.

A fenevad felnő, a vén kalitka ajtaja pedig kezd bezárulni…

Reklámok

Zsigeri gyűlölet.

Üdvözletem.

Valószínűleg sokak számára ismerős lesz, amiről írni fogok. Őszintén kívánom, hogy ne így legyen, de kár tagadni – az ember gyarló, esendő, és sokszor  sötét árnyak között jár.

Éreztetek már olyat, hogy egy bizonyos ember egyszerű jelenléte is sért Titeket? …Hogy nem érdemli meg az értékes levegőt, amit az átkozott tüdője minden pillanatban önzőn elnyel? …Hogy (bár ezt illik tagadni, de) sokkal szebb és könnyebb lenne minden, ha eltűnne az életetekből? …És azt, hogy ha engedelmeskednétek a jó modornak és megszokásnak, s ennek hódolva közel engednétek magatokhoz lélekben, szimplán megfulladnátok?… Sőt, legtitkosabb álmaitokban már talán… meg is öltétek?

Olykor nagyon is megnehezíti az egyén dolgát ez a zsigeri gyűlölet. Főleg akkor, ha az az áruló lelkiismeret, vagy mi a szösznek hívják, az elméjében mocorog, és kellemetlenkedve a füleibe suttogja, hogy “Elég legyen!”
Emlegetni is hányingerkeltő.
És hogy egyes személyek iránt miért alakul ki ez a különös érzet?
Ez erősen változó. Lehet az oka egy elfojtott emlék, egy pofon, vagy akár sok pofon… Nem feltétlenül testileg.

A kérdés inkább az: érdemes-e elfojtani, vagy jobb lenne hagyni, hogy kitombolja magát? Hogy pusztítson, szúrjon, üssön, rúgjon, tépjen, lőjön, rágjon, üvöltsön, fusson, harapjon, tomboljon?…
Ez egy érdekes téma. Ha az ocsmány testének puszta gondolatától nem kapna el a hányinger, talán folytatnám is. Később, majd ha erősebb lesz a gyomrom lehet, hogy még boncolgatom majd.

 

És némi pozitívum.
Végre sikerült lefényképeznem a könyvet. Ez lenne az. Kicsit belecsúszott a kezem, elnézést.