Karóba Húzás.

Elnevezés: ismét egy beszédes név, mely csalhatatlanul utal a kivégzés eszközére.
Eredet: nagy múltja egészen az ókorra vezethető vissza.
Módszer: a bűnöst egy zsírral bekent, kihegyezett karóra ültették, olyan módon, hogy az a végbélen keresztül (nők esetében a hüvelyen, brr), a gerinc mellett elvezetve vagy a lapockák táján, vagy a mellkason, vagy az elítélt száján bukkanjon elő a karó vége, ügyelve, hogy létfontosságú szervet ne érjen.
Kegyetlenség mértéke: leírhatatlanul brutális, ugyanis az áldozat akár nyolc napig is vívhatta haláltusáját pokoli kínok között.
Egyéb érdekesség: a kivégzők fifikásságának köszönhetően megakadályozták az ember testének súlya által való lecsúszást a karón (ami gyorsította volna a halált), így a karó ülepet érő részénél kialakítottak egy ülőkét, ami megtartotta a karóba húzott testet. Ez a kivégzési mód mindenképpen dobogós a kegyetlenségi listán.

Halálra Itatás/Vízkúra.

Elnevezés: korántsem hat olyan rémisztően, mint amilyen borzalmas tartalmat rejteget maga mögött.
Eredet: hatalmas múltra nyúlik vissza, különféle törzseknél is alkalmazták, de az inkvizíció idején élte nagy “divatját”.
Módszer: a bűnösnek ítélt személyt – ahogy a név is sejteti – addig itatták, míg bele nem halt a bődületes mennyiségű folyadék szervezetbe jutásától.
Kegyetlenség mértéke: itt is a hóhér kénye-kedve szerint tudta szabályozni az időtartamot és a fájdalom mértékét a bűn mértékétől függően.
Egyéb érdekesség: ugyan elsőre talán nem is hangzik különösen kíméletlen módszernek, de ha belegondolunk, hogy az áldozatba erőltetett több liter folyadék már akkor is, ha egyszerűen csak kellemes langyosságú víz volt, őrületes gyötrelmeket okozott, miközben szétfeszítette a gyomrot, és belső vérzés következtében halálos kimenetellel végződött. Igen ám, de nem minden esetben “könnyítették” meg ennyire az illető dolgát: nem volt ritka, hogy forrásban lévő vagy jeges vizet, esetleg a kettőt váltogatva öntötték le szegény ördög torkán, de előfordult az is, hogy porrá zúzott üvegszilánkokkal fűszerezték meg a itókát, ami aztán felsértette a gyomrot. Ugyan kellemesnek kicsit sem mondható verzió az sem, amikor vizelettel itatták a bűnöst, de a forró, folyékony arannyal való kivitelezés kétség kívül a legdrasztikusabb verzió.

Kerékbetörés.

Elnevezés: a végrehajtás eszközéről kapta nevét.
Eredet: középkor (mi más?).
Módszer: az elítéltet széttárt végtagokkal egy földön fekvő gerendához (esetleg létrához) kötözték, majd egy nagy kerék segítségével fokozatosan szétzúzták a csontjait a végtagjaival kezdve, a mellkast is bezúzva. A procedúra végén a meggyötört testet rákötözték a kerékre, majd a magasba húzták.
Kegyetlenség mértéke: az elkövetett bűn súlyától függően tudták szabályozni mind az időtartamot, mind a hatásfokot, de az egyre kibírhatatlanabb csonttöréseknek köszönhetően a kivégzendő alany gyötrelme borzalmas volt.
Egyéb érdekesség: kedvelt kivégzési forma volt a keresztény vértanúk esetében, de gyilkosok, rablók és gyújtogatók is gyakorta végezték így. A hóhér képzettségén és a célszemélyre kiszabott kegyetlenségen múlt, hogy a kerék milyen ütemben dolgozott, sőt olykor vaspengéket is szereltek rá, ezzel is fokozva a delikvens kínjait. Az ítéletet végrehajtó egyén persze módszeresen próbálta elnyújtani a haláltusát – ha kellett, vízzel locsolta fel az eszméletét elveszteni kezdő áldozatot.

Élve Kettéfűrészelés.

Elnevezés: azt hiszem, a név beszédesebb már nem is lehetne.
Eredet: újabb középkori ínyencség.
Módszer: a bűnöst egy fából készült keretre felakasztották a lábainál fogva (meztelenül), majd a két végrehajtó az intim területeinél kezdve lassan egy erre kifejlesztett fűrésszel kettévágta az áldozatot…
Kegyetlenség mértéke: nem csak megalázó, de a fájdalmat tekintve is extrabrutális.
Egyéb érdekesség: nem elég, hogy szegény elítélt már az elején pokoli kínokat élt át (el lehet képzelni, milyen kellemes, amikor a meztelen alsó fertályát fűrészelik az embernek…), de mivel a fejjel lefelé lógó pozíciónak köszönhetően elegendő vér jutott az agyba, így kétségbeejtően sokáig eszméleténél maradt, hogy a lehető leghosszabb ideig érezhesse a fájdalmat. Brr…

Rózsakoporsó.

Elnevezés: elsőre talán kicsit romantikusnak hathat maga a név, esetleg egy bájos kisasszony szomorkás-virágillatú temetésére asszociálhatunk. De igazából korántsem ilyen idilli véget rejt maga mögött…
Eredet: a 13. század közkedvelt kivégzési módjának számított, tipikusan középkori kegyetlenségre vall.
Módszer: a halálra ítéltet egy mérges kígyókkal és rovarokkal teli koporsóba fektették, és így temették el élve.
Kegyetlenség mértéke: nagyon brutális – nem csak fizikálisan, de pszichésen is.
Egyéb érdekesség: Nem hiszem, hogy csak a klausztrofóbiásoknak kellett tartaniuk tőle… Ugyanis a bezártságtól egyre ingerültebb “lakók” felbőszültségükben előszeretettel marták/harapták meg, majd fogyasztották el a delikvenst. És ha még valamilyen csoda folytán úgy ügyeskedett az áldozat, hogy el is tudta taposni vagy agyon tudta nyomni kellemetlenkedő ágyszomszédait, az élve eltemetés fénye akkor sem nyújtott túl biztató kilátásokat…
(Aki látta a Múmia című filmet, az átérezheti kicsit a szarkofágos-szkarabeuszos eltemetésnél.)

Pengeélen.

Azt hiszem, már senkinek sem okozok meglepetést azzal, ha azt mondom, mindig is nagyon érdekeltek a különleges(en kegyetlen) kivégzési módszerek és a fifikás kínzóeszközök. Kötve hiszem, hogy ezzel a szenvedélyemmel/érdeklődésemmel egyedül volnék, vagy hogy éppenséggel az egyéni brutalitásomra ad következtetést. Inkább maradjunk szimplán annyiban, hogy a halálnemek sokszínűsége rendkívül érdekes téma.
Aki egyetért, annak kellemes böngészést az elkövetkezendőkben, aki pedig idegenkedik a témától, az kattanjon a jobb felső sarokban pirosló ikonra.^^