Nyomasztó Kilátások.

Üdvözletem.

Az utóbbi időben sokat gondolkoztam azon, hogy mi állhat az ingadozó kedélyállapotom hátterében.
Egyre többször lesz rajta úrrá a teljes lelki kimerültség érzése, majd egy pillanat múlva úgy szétárad bennem az energia, hogy majd kicsattanok. Egyik percben csordultig vagyok ihlettel, de az alatt az egy másodperc alatt, amíg megnyitom a Word-öt, el is hagy a múzsa. A másodperc töredéke alatt képes vagyok a mosolygós jó kislány szerepből morcos, depresszív banyává változni.
Furcsa és egyben elkeserítő lelkiállapot ez, hiszen olyan kaliberű dolgok vesztik el tartalmi jelentőségüket, amiken jómagam is meglepődöm. Csak tengek-lengek, és nem találom a helyem a világban. Különös.
Az indokkal természetesen nem vagyok tisztában (miért is lenne is egyszerű a dolog), de mivel a klimax lehetőségét egyelőre felfüggesztettem, más magyarázatnak kell a háttérben állnia. Talán így dolgozom fel a tényt, hogy a nyakamra telepedett az idő, és minden másodperccel közelebb taszigál a kihívásokhoz. Kezdek felnőni.
Ha belegondolok, hogy idén tavasszal elkezdem a jogosítvány megszerzéséhez szükséges tanfolyamot, édesen sajgó borzongás lesz rajtam úrrá. Te szent Isten, jogosítvány… Néhány éve olyan elképzelhetetlenül távolinak tűnt életem ezen szakasza, hogy pillanatnyilag szinte lehetetlen feldolgoznom a tényt, hogy mennyire ideje volna komolyan venni a dolgokat, és mennyire bele kellene magam vetni a nagybetűs életre való felkészülésbe. Mindjárt jogsi, aztán nyelvvizsga, érettségi, s ha minden jól megy, utána egyetem. Mostanában sokszor felötlik az a lehetőség, hogy mi van akkor, ha amire oda kerülök, beszüntetik az államilag támogatott bölcsészetet. Mert nagyon afelé kanyarodik az oktatási rendszer. Mi lesz akkor velem? Az embernek tanácsos mindig több lábon állnia, de mi van akkor, ha a magányos gólyaláb, amin így is nehéz egyensúlyoznom kidől alólam? Mert számomra nem létezik B terv. Ilyen szempontból sosem létezett. Kövessem a ma divatos konformista eszméket, és “elégedjek meg” egy főiskolával, esetleg más szakiránnyal? Soha.
Borzalmasan nehéz ez, és mi tagadás, a kormányunk nem törekszik arra, hogy megkönnyítse a feltörő (vagy inkább elnyomott) fiatalság gyarapodását. Végül is remekül megtervezett propaganda ez a részükről, mert lassan a fiatalok maguk is elhiszik, hogy ez így van jól, hogy a sikeres és boldog élethez nem kell ész és küzdelem, s hogy a legjobb üzlet a megalkuvás. Csírájában fojtják el az értelmet, és szépen lassan (vagyis fenéket, már elég szemérmetlen tempóban) amortizálják le az országot, végül pedig nem marad semmi és senki, aki feltámaszthatná a halott eszméket.
Szomorú, hogy országunk választott vezetői (ez a választósdi is nevetséges, hiszen ahogy mondani szokták, két rossz közül nehéz dolog jót választani, de ha még szerencse alapon a kevésbé rosszra is esik a választásunk, ő sem képes sz*rból várat építeni – elnézést az obszcén megjegyzésért –) nem a haladás útját szánják hazánknak, hanem egyre inkább lökdösik a gödör felé kicsinyes, önző céljaiktól vezérelve. Illetve… Meggyőződésen, hogy áll ennek a hátterében más is, de ez már egy másik téma.
És most, hogy így kipolitizáltam magam, vissza is kanyarodhatok az eredeti ösvényre.
A jövő előre láthatólag egyikünk számára sem lesz sétagalopp attól függetlenül, hogy itthon maradunk-e vagy külföldre menekülünk a düledező kártyavár árnyékából. De ameddig nem üti fel újra a fejét a nemzeti összetartozás érzése, addig felesleges is várni a csodát, hiszen az elnyomás min is alapszik? Az elnyomottak gyengeségén. És mi szánalmasan gyengék vagyunk, amit még magunknak sem merünk bevallani.

Tehát az összegzés: fogalmam sincs, mikor vagy mitől lesz végre kicsit üdébb a hangulatom. Rám férne egy kis felfrissülés – talán a tavaszi napsütés, a hűvösen simogató szellő és a kellemes záporok majd feltöltenek egy kicsit. Ki tudja.

Gyötrelmes Igazság.

“Hátborzongató. Tényleg az.
Ez… Megihletett egy posztot.

…Írtam ezt tegnap este.
Nos, a rengeteg bennem kavargó érzelem szinte sikoltott a sorokba foglalásért (nagyon régen éreztem ilyen erős késztetést az alkotásra), de mivel egy bizonyos dolog keresztbe húzta ezen számításaimat, s mindössze erre a hét szóra tellett Tőlem, egyszerűen kiborultam. Mint egy hisztis kis liba.
Furcsa, mert bár ritkán előtör belőlem ez a bonyolult lelki állapot (egyszerűen definiálható a “dögöljön meg mindenki” kifejezéssel), ez a tegnapi olyan érzékeny hangulatban kapott el (valószínűleg pont a mellékelt videó miatt), hogy átéltem néhány óra mély depressziót.
Vicces dolog ez. (:

De új nap virradt, az idegrostjaim újra megkeményedtek, és végre elérkezett az idő, hogy bár nem olyan érzékletesen, ahogyan tegnap lettem volna rá képes, viszont a tőlem megszokott őszinteséggel kifejezzem, amit akkor szerettem volna, amikor este meghallgattam/néztem ezt a videót, és naiv reményekkel nekiültem összetákolni ezt a posztot.

Szóval.
Furcsa teremtmény az ember.
Figyelemre méltó és csodálatos, mégis szélsőségesen ostoba.
Képes szétzuhanni, majd újra talpra állni, de képes arra is, hogy rezzenéstelen arccal szétzúzzon másokat, és a padlón hagyja őket.
Boldogságában zokog, viszont legnagyobb bánatában is képes mosolyogni.
Kiszámítható, és mégis megfejthetetlen.

Tegnap este olyan mértékű lelki kimerültséget és feszültséget éreztem, amit már az írás sem lett volna képes enyhíteni, ezért mint mindenki más, Én is a zene kiapaszthatatlan kútjához fordultam gyógyír reményében.
A Youtube-ra érve szinte nem is a tudatom vezérelte ujjaimat, hanem valami megmagyarázhatatlan erő.
És akkor… Néhány kábult pislogás után arra eszméltem, hogy könnyezem. Nem a testem, de nem mondanám egyértelműen azt sem, hogy a lelkem volt az.
Egész egyszerűen, tömény és csalhatatlan módon vert fejbe az igazság.
Bár sosem voltam sírós fajta, mégis sokszor éreztem már ilyet máskor is, amikor egy zene hallatán elkezdtem önkéntelenül és úgymond ok nélkül sírni. Aki számára ismeretlen ez az érzés (ami hozzátenném számomra szinte felülmúlhatatlan), annak úgy tudnám legegyszerűbben elmagyarázni, hogy egy pillanatra kitisztul az elmém, és a testem nem érzékel semmit a külvilágból az adott klipen kívül (ha nem videót nézek, hanem szimplán meghallok egy zenét, akkor abszolút semmit), a lelkem pedig elkezd odabenn mocorogni. A mellkasom összeszorul, az arcomon pedig végigfutnak az olykor hűvös, olykor forró könnycseppek. Arcvonásaim nem torzulnak el, mint a testi fájdalommal járó sírásnál, amikor az ember a könnyeket megalázó teherként éli meg. Nem. Ez egy határozottan kellemes borzongás. Mint amikor a földre zuhansz, és néhány pillanatig öntudatlanul csak heversz, s még a legapróbb mozdulat gondolata is fájdalommal tölt el. Az áldott tudatlanság, amikor nem az elméd, hanem a lelked gondolkodik helyetted.
Nos, ebben a mélységben elmerülve szembesülnöm kellett azzal, hogy a múltam egyben a jelenem és a jövőm is, amit képtelen vagyok kitépni magamból vagy megmásítani. Tegnap ez a dal hirtelen képviselni kezdett mindent, amit valaha a sötét oldalon átéltem és ami fontos számomra. Igen, ez a múltam. 2003. volt, amikor először meghallottam Amy Lee hangját. Láttam Őt évről évre formálódni, láttam lányból nővé érni, és közben azt hittem, hogy az eltelt idő engem is gyökeresen átformált. Tévedtem. A mai napig ugyanúgy, remegő ajkakkal és nedves szemekkel kuporodok a hang forrása elé, ha egy váratlan vagy éppen érzékeny percben meghallom az egyik dalt, ami kedves nekem. Ugyanaz vagyok, aki voltam. Más ugyan a hajam, a kinézetem s talán több tudás van a birtokomban, belül mégis az az álmodozó kislány maradtam, aki anno félve hozta szóba az édesanyjának, hogy szeretne egy fekete nadrágot.
És ez hátborzongató. (:

 

Pozitív Kezdetek.

Üdvözletem.

Szélsebes vágtával rontott ránk újra az ősz – és mi tagadás, ezt a diákgyilkos folyamatot a nyár vége felé én már természetellenes módon vártam.
És hogy miért?
Az utóbbi három hónap életem eddigi talán legmeghatározóbb időszakát jelentette. Sokat változtam, formálódtam, egyes dolgokhoz felnőttem, máshoz pozitív módon visszakomolytalanodtam, néhány témára megértem, néhányhoz viszont gyermeki szenvedéllyel kezdtem el újra viszonyulni. Ez már csak azért is furcsa, mert ha azt nézzük, meglepően unalmasnak és eseményszegénynek tetszett a nyaram – ezzel ellentétben belül végig fortyogott a tudásvágy, a komolyság, pezsgett a gyarapodási szándék, és a fontos dolgokat kezdtem el értékelni a jelentéktelenekkel szemben. Ráeszméltem, hogy magam vagyok a sorsom kovácsa, és más nem álmodhatja meg helyettem az álmaimat, s nem alapozhatja meg a jövőmet.
Ez az átalakulás nem csak a személyiségjegyeim megváltozásában nyilvánult meg – más dolgok kezdek el érdekelni, még kifinomultabb lett a szépérzékem, egy hangyányival tudatosabb lettem stb. – tehát csupa olyan dolog, amiről azt hittem, hogy egy emberben hosszú évek alatt formálódik meg és teljesedik ki, az pedig eszembe sem jutott volna, hogy a téves elképzelésemmel ellentétben egyszerűen csak fejbe fog engem vágni ez az új életforma, és én majd csak pislogok, hogy: “ez eddig is bennem élt volna?…”
Igen, a kérdések. Egyre több kérdés, egyre több válasszal.
Tényleg hiányzik ez nekem?
Nem keverem össze véletlenül az intuíciókat a hirtelen felismeréssel?
Eddig tényleg ilyen vak lettem volna?
Kezdek felnőni?“…

Eltelt a nyár, és újra visszakényszerültem az iskolába, valamint a kollégiumba. De ezúttal nem éreztem kínszenvedésnek a tanulást, sőt újszülött módjára szívom magamba a tudást, főleg az általam szeretett tantárgyaknál. Sokat változtam, és ez magam számára szembetűnő, másoknak viszont csak egy porszemnek tűnhet az élet folyosójának mocskos padlóján.
De én érzem. Tudom.

A 30 Napos – 19. nap

Milyen számodra a tökéletes nap?

Ezt így nehéz meghatározni, mert mikor mihez szottyan kedvem. De természetesen gondtalan, könnyed, szabad, élménydús, nem zsibbasztó, és megosztható a szeretteimmel.
S ezek mellett még néhány konkrétabb tényező:

…ne kelljen iskolába mennem/dolgoznom.
…legyek mentes minden kötelességtől.
…az idő legyen kellemesen langyos, a Nap ne pofátlankodjon a szemembe.
…kora délután mondjuk szívesen száguldoznék motorral, egy (számomra) “valaki” mögött.
…késő délutánra beborulhatna az ég, és jöhetne egy kellemes, a záporban megejtett séta/tánc/vadulás “valakivel”.
…utána jöhetne egy kis filmezés tesóimmal, akik kivételesen normálisak lennének.
…beszélgetés anyámmal.
…természetesen a cselekmények között/közben egész nap pizzát, és hasonló finomságokat enné(n)k.
…este/éjjel pedig Family Guy-t és Így jártam anyátokkal-t néznék.

És most lusta vagyok ennél nagyobb kreativitást produkálni. (: Jelenleg ez tökéletesen megfelelne, de persze van, amikor extrább, és van, amikor szolidabb dolgokra vágyom.
És ha elkanyarodunk, álmodozva mondhatnám, hogy na persze, az én tökéletes napom az lesz, amikor találkozok Vele; összeházasodunk; amikor megszületik az első, esetleg második vagy harmadik kölköm; amikor elvégzem az egyetemet; amikor megkapom életem első igazi állását; amikor láthatom a gyereke(i)m sikerét; amikor megélhetem az unokám megszületését stb.
Szóval ilyen “várakozáson felüli” dolgok.

Bakancslista.

Sok oldalon tapasztaltam már, hogy a tulajok szorgalmasan vezetik a saját kis bakancslistájukat. Én is kedvet kaptam a dologhoz, szóval bele is vágok.

Az Én Bakancslistám:

  • felvételt nyerni álmaim gimnáziumába 
  • beszerezni Edgar Allan Poe Összes Műveinek mind a három kötetét 
  • megtalálni az Igazit, és összehozni két gyereket vele 
  • megtanulni főzni 
  • felvételt nyerni álmaim egyetemére 
  • szerezni egy magyar szakos tanári diplomát, majd elvégezni egy grafológusi mesterképzést 
  • miután az előző pont teljesült, egy számomra megfelelő, stabil és jól fizető állást találni 
  • szert tenni egy saját házra/lakásra, ami tükrözi az ízlésvilágomat 
  • mint annyi embernél olvastam, én is szeretném elérni az álomalakot 
  • beszerezni egy acélbetétes bakancsot (Irénke ♥) 
  • beszerezni a Gyűrűk Ura trilógiát 
  • beszerezni az egész Vámpírkrónikákat 
  • írni és kiadatni legalább egy olyan művet, amit visszaolvasva azt mondhatom: “igen, ez tényleg jó” 
  • újra megszerezni és ájulásig játszani a Diablo II-t és a Sagát 
  • beszerezni egy komoly fényképezőgépet és laptopot 
  • beszerezni egy gyönyörűséges, fekete és teljesen új zongorát 
  • beszerezni egy saját lovat 
  • megtanulni folyékonyan angolul 
  • megtanulni folyékonyan olaszul 
  • megtanulni folyékonyan spanyolul 
  • megtanulni latinul 
  • eljutni kb. 10 kedvenc bandám koncertjére 
  • eljutni egy Evanescence koncertre (így, külön kiemelve
  • eljutni Spanyolországba 
  • eljutni Olaszországba 
  • eljutni Erdélyben a Drakula kastélyba 
  • eljutni egy Hegyalja fesztre
  • és az egyik legfontosabb: elérni, hogy senkitől se függjek anyagilag 

The 30 Days Goth Challenge – 29. nap

29. napMit gondolsz, milyen jövője van a goth szubkultúrának? (Uram Isten, mindjárt vége a kihívásnak. :O Hiányozni fog…)

Ez egy érdekes kérdés. Bár a szubkultúra jövője nagyban függ a ránk következő évek nemzedékétől, a majdani nézeteiktől és igényeiktől, valamint az akkoriban fennálló társadalmi helyzettől, mégis – talán naiv módon – pozitív változásra, de legalább stagnálásra számítok.
Elvégre az emberek sosem voltak, és sosem lesznek ugyanolyanok – szerencsére -, ebből kifolyólag a későbbiekben is lesz, akit a rózsaszín, édes, olykor felszínes életvitel fog csábítani, de lesz olyan is, aki a komorabb témákban fogja örömét lelni. Tehát attól egyáltalán nem kell félnünk, hogy a gothikára “nem lesz kereslet”, mert akit ilyen sorsra szánt a végzet, az Isten, a véletlen, a tudat – nevezze, ki hogy akarja -, az rá fog lelni az ösvényre.

The 30 Days Goth Challenge – 28. nap

28. napHagyományos (régi fajta) gothnak tartod magad? Milyennek képzeled el magad 30-40 évesen?

Hagyományos… Be kell, hogy valljam, számomra nem túl egyértelmű ez a kérdés (és jelen zsibbadtságomban sem kedvem, sem erőm komolyabban belefolyni).

Ha csak tehetem, megpróbálok a szubkultúráról, és a saját személyiségemről is, mint különálló fogalmakról objektív képek alkotni, hogy tisztábban átlássam, mi rejlik a két ösvény mögött – és hogy hol van az a pont, ahol a mezsgyék összefonódnak. El kell ismernem, hogy ez nem könnyű feladat – ennek ellenére az ilyen “ön-felülvizsgálatok” során érdekes dolgokat tudhat meg az ember mind saját magáról, mind a követni próbált irányról. És ezen információk tudatában én mégis tétován állok: milyen egy hagyományos, és milyen egy “új” goth?
Ha csúnya szokás szerint a klasszikus irányzatra rásütjük a ma felkapott “trú” jelzőt, akkor már kicsit könnyebb a helyzetem – ezek tudatában végre rátérhetek a témára.

Visszagondolva az eddigi életemre, még számomra is kicsit furcsa a tény, hogy sosem gondolkoztam el ezen a kérdésen. Mert így első hallomásra mégiscsak elég magától értetődően hangzik… De hiába, számomra nincs akkora jelentősége az egyén “trú” mivoltának, mint talán kellene. Csak éldegélek a magam kis árnyvilágában, horrorfilmek, gyönyörű képek, színvonalas irodalmi alkotások hálójában, sejtelmes helyek után vágyódva – és fel is kutatva azokat -; mélyen megbújva egy fekete máz mögött, ami valószínűleg minden ismerősöm és minden olyan egyén számára, aki csak elhalad mellettem az utcán más és más képet mutat – más arcot, más jellemet – szóval eltérő benyomást.
Konkrétan nem tartom magam sem hagyományosnak, sem egy újabb kategória képviselőjének. De nem is érzem úgy, hogy ennek az egésznek nagy feneket kellene keríteni. Vagyok, aki vagyok – és hagyományos értelemben sokkal inkább a klasszikus sötét irány vonz és terelget, mint a modernizált normák és morális értékrendek (illetve azok hiánya).

Néha úgy érzem, hogy ez az egész csak egy rémálom szikrája, ami belefúródott a szívembe és vérmérgezést idézett elő, vagy egy fiola halálosan mámorító méreg, minek felhajtása közben elmosódott a határ a mennyország csillogó tisztasága és a pokol romlott, sötét gyönyörei között. De az is meglehet, hogy csak idióta vagyok, és megint túl sokat fecsegek. (Az utóbbi elég valószínű.)

Na de ideje rátérni a kérdés második felére.
Sajnos 20-40 év múlva túlságosan is pozitívan képzelem el a jövőt. Ugyanis naiv módon azt remélem, hogy lesz munkám, házam, autóm, és ami a legfontosabb, egy szerető családom. De valljuk be, ez nem kis álom, főleg a mai világban (ahogy nagyanyáink mondanák).
De gondolom a kérdés főként a személyiségemre, a stílusomra irányul. Önmagamat meghazudtolva most inkább vázlatot alkalmazok.
Ami ezer százalék (csak néhány példa, mert regényt írhatnék):
40 évesen sem fogok kihagyni egy jónak ígérkező horrorfilmet.
még 40 évesen sem fogom elhanyagolni a színházlátogatást
ha a családom egyik fiatalabb tagja netalán érdeklődni kezdene a “sötét oldal” iránt, szívesen veszem szárnyaim alá, és állok be mentorának
40 évesen már biztos, hogy nem fogok fűzőt és acélbetétes bakancsokat hordani
akkoriban már valószínűleg a munkám miatt hanyagolnom kellesz a kriptaszökevény imázst (ez érdekesen jött ki :D), így a kellemes borvörös, padlizsán, krém – és hamuszín is be fog férkőzni a gardróbomba
40 évesen szeretnék egy konzervatív, mégis ízléses anyóka lenni (LOL), és nagyon szeretném, ha a személyiségemet még 50-60 évesen is híven tükröznék a ruhadarabjaim
– akkora már szeretnék valamit letenni az asztalra, valami maradandót alkotni, és elérni a most fejemben kattogó célokat
– 40 évesen már vagy halott leszek, vagy anya – ez a két variáció az, ami biztos 🙂