Újabb Életjel.

Hiába kopott le rólam egy réteg korom, rá kellett jönnöm, hogy alatta is csak a levakarhatatlan sötétség lapul.

Zseniálisak vagytok. Komolyan. Amikor néha-néha még feltévedek ide, mindig szinte a meghatottságig lepődöm azon, hogy ti még mindig változatlanul figyelemmel követtek, és a blog olvasottsága, mint fogalom még egyáltalán létezik. Megmelengetitek a szívemet…
És pont ezért érzem úgy, hogy tartozom nektek némi helyzetjelentéssel.

Aki továbbra is a nyomomban maradt, az Ask.fm-en már biztosan szembe találkozott azokkal az információkkal, amiket most lepingálok, de kétségkívül lesz olyan is, akinek újdonsággént fog hatni, hogy szeptemberben betöltöm majd a huszadik évemet. Hogy elreppent az idő… Több mint három éve, hogy gőzerővel fújom vagy éppen lehelgetem a Darker Corner tüzét – de az intenzitástól függetlenül mindenképpen táplálom, hisz a lelkem egy szelete még mindig elkötelezett albérlője az oldalnak.
Időközben ebben a hónapban lesz már egy éve, hogy a vegán életmód testi-lelki tisztasága mellett köteleztem el magam, emellett szereztem egy nyelvvizsgát, leérettségiztem, sőt még egyetemre is felvettek. Igen, úgy látszik, hogy végérvényesen, menthetetlenül bölcsész vagyok/lettem/maradtam. Szeptembertől a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karán a magyar- és könyvtárostanár szakirány lelkes hallgatóinak számát fogom bővíteni. (Van is mit bővíteni, hiszen erre a szakpárra összesen hárman nyertünk felvételt… :D) Tehát igazán ideje, hogy Debrecen elkezdjen reszketni, hiszen a lakosainak száma elkerülhetetlenül gyarapodik majd egy bakancsban ténfergő, zöldevő, a lelke puritán-szemérmes perverzióit tintába fojtó fekete pacával.

Talán ide is visszatántorgok egyszer?…

Addig is itt meghúzom magam. Ezek mondjuk kellemesen hűvös, lélekcirógató helyeknek tűnnek…

Reklámok

Nyomasztó Kilátások.

Üdvözletem.

Az utóbbi időben sokat gondolkoztam azon, hogy mi állhat az ingadozó kedélyállapotom hátterében.
Egyre többször lesz rajta úrrá a teljes lelki kimerültség érzése, majd egy pillanat múlva úgy szétárad bennem az energia, hogy majd kicsattanok. Egyik percben csordultig vagyok ihlettel, de az alatt az egy másodperc alatt, amíg megnyitom a Word-öt, el is hagy a múzsa. A másodperc töredéke alatt képes vagyok a mosolygós jó kislány szerepből morcos, depresszív banyává változni.
Furcsa és egyben elkeserítő lelkiállapot ez, hiszen olyan kaliberű dolgok vesztik el tartalmi jelentőségüket, amiken jómagam is meglepődöm. Csak tengek-lengek, és nem találom a helyem a világban. Különös.
Az indokkal természetesen nem vagyok tisztában (miért is lenne is egyszerű a dolog), de mivel a klimax lehetőségét egyelőre felfüggesztettem, más magyarázatnak kell a háttérben állnia. Talán így dolgozom fel a tényt, hogy a nyakamra telepedett az idő, és minden másodperccel közelebb taszigál a kihívásokhoz. Kezdek felnőni.
Ha belegondolok, hogy idén tavasszal elkezdem a jogosítvány megszerzéséhez szükséges tanfolyamot, édesen sajgó borzongás lesz rajtam úrrá. Te szent Isten, jogosítvány… Néhány éve olyan elképzelhetetlenül távolinak tűnt életem ezen szakasza, hogy pillanatnyilag szinte lehetetlen feldolgoznom a tényt, hogy mennyire ideje volna komolyan venni a dolgokat, és mennyire bele kellene magam vetni a nagybetűs életre való felkészülésbe. Mindjárt jogsi, aztán nyelvvizsga, érettségi, s ha minden jól megy, utána egyetem. Mostanában sokszor felötlik az a lehetőség, hogy mi van akkor, ha amire oda kerülök, beszüntetik az államilag támogatott bölcsészetet. Mert nagyon afelé kanyarodik az oktatási rendszer. Mi lesz akkor velem? Az embernek tanácsos mindig több lábon állnia, de mi van akkor, ha a magányos gólyaláb, amin így is nehéz egyensúlyoznom kidől alólam? Mert számomra nem létezik B terv. Ilyen szempontból sosem létezett. Kövessem a ma divatos konformista eszméket, és “elégedjek meg” egy főiskolával, esetleg más szakiránnyal? Soha.
Borzalmasan nehéz ez, és mi tagadás, a kormányunk nem törekszik arra, hogy megkönnyítse a feltörő (vagy inkább elnyomott) fiatalság gyarapodását. Végül is remekül megtervezett propaganda ez a részükről, mert lassan a fiatalok maguk is elhiszik, hogy ez így van jól, hogy a sikeres és boldog élethez nem kell ész és küzdelem, s hogy a legjobb üzlet a megalkuvás. Csírájában fojtják el az értelmet, és szépen lassan (vagyis fenéket, már elég szemérmetlen tempóban) amortizálják le az országot, végül pedig nem marad semmi és senki, aki feltámaszthatná a halott eszméket.
Szomorú, hogy országunk választott vezetői (ez a választósdi is nevetséges, hiszen ahogy mondani szokták, két rossz közül nehéz dolog jót választani, de ha még szerencse alapon a kevésbé rosszra is esik a választásunk, ő sem képes sz*rból várat építeni – elnézést az obszcén megjegyzésért –) nem a haladás útját szánják hazánknak, hanem egyre inkább lökdösik a gödör felé kicsinyes, önző céljaiktól vezérelve. Illetve… Meggyőződésen, hogy áll ennek a hátterében más is, de ez már egy másik téma.
És most, hogy így kipolitizáltam magam, vissza is kanyarodhatok az eredeti ösvényre.
A jövő előre láthatólag egyikünk számára sem lesz sétagalopp attól függetlenül, hogy itthon maradunk-e vagy külföldre menekülünk a düledező kártyavár árnyékából. De ameddig nem üti fel újra a fejét a nemzeti összetartozás érzése, addig felesleges is várni a csodát, hiszen az elnyomás min is alapszik? Az elnyomottak gyengeségén. És mi szánalmasan gyengék vagyunk, amit még magunknak sem merünk bevallani.

Tehát az összegzés: fogalmam sincs, mikor vagy mitől lesz végre kicsit üdébb a hangulatom. Rám férne egy kis felfrissülés – talán a tavaszi napsütés, a hűvösen simogató szellő és a kellemes záporok majd feltöltenek egy kicsit. Ki tudja.