Újabb Életjel.

Hiába kopott le rólam egy réteg korom, rá kellett jönnöm, hogy alatta is csak a levakarhatatlan sötétség lapul.

Zseniálisak vagytok. Komolyan. Amikor néha-néha még feltévedek ide, mindig szinte a meghatottságig lepődöm azon, hogy ti még mindig változatlanul figyelemmel követtek, és a blog olvasottsága, mint fogalom még egyáltalán létezik. Megmelengetitek a szívemet…
És pont ezért érzem úgy, hogy tartozom nektek némi helyzetjelentéssel.

Aki továbbra is a nyomomban maradt, az Ask.fm-en már biztosan szembe találkozott azokkal az információkkal, amiket most lepingálok, de kétségkívül lesz olyan is, akinek újdonsággént fog hatni, hogy szeptemberben betöltöm majd a huszadik évemet. Hogy elreppent az idő… Több mint három éve, hogy gőzerővel fújom vagy éppen lehelgetem a Darker Corner tüzét – de az intenzitástól függetlenül mindenképpen táplálom, hisz a lelkem egy szelete még mindig elkötelezett albérlője az oldalnak.
Időközben ebben a hónapban lesz már egy éve, hogy a vegán életmód testi-lelki tisztasága mellett köteleztem el magam, emellett szereztem egy nyelvvizsgát, leérettségiztem, sőt még egyetemre is felvettek. Igen, úgy látszik, hogy végérvényesen, menthetetlenül bölcsész vagyok/lettem/maradtam. Szeptembertől a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karán a magyar- és könyvtárostanár szakirány lelkes hallgatóinak számát fogom bővíteni. (Van is mit bővíteni, hiszen erre a szakpárra összesen hárman nyertünk felvételt… :D) Tehát igazán ideje, hogy Debrecen elkezdjen reszketni, hiszen a lakosainak száma elkerülhetetlenül gyarapodik majd egy bakancsban ténfergő, zöldevő, a lelke puritán-szemérmes perverzióit tintába fojtó fekete pacával.

Talán ide is visszatántorgok egyszer?…

Addig is itt meghúzom magam. Ezek mondjuk kellemesen hűvös, lélekcirógató helyeknek tűnnek…

Talpra Magyar!

Üdvözletem.

Így, március 15-e alkalmából terveztem egy hosszas posztot a hazaszeretetről, az összetartozásról, a nemzettudatról, de végül arra jutottam, hogy amit anno a nagyok megírtak, azokat felesleges újra sorokba foglalni, hiszen tökéletesebb képet és útmutatást úgysem volnék képes jelen helyzetben fabrikálni.
Tény, hogy nagy tisztelője vagyok Kölcsey Ferencnek, mondhatni példaképem, ebből kifolyólag az ő soraival szeretném megajándékozni minden kedves Olvasómat ezen nagy ünnep alkalmából. Olvassátok tiszta szívvel!

“Szeretni az emberiséget: ez minden nemes szívnek elengedhetetlen feltétele. Az emberiség egésze nem egyéb számtalan háznépekre oszlott nagy nemzetségnél, melynek mindegyik tagja rokonunk, s szeretetünkre és szolgálatainkra egyformán számot tart.”

“Minden erény önáldozattal jár, feláldozásával pillantatnyi kényünknek, megtagadásával önhasznunknak, s nem ritkán hajlandóságunk vagy gyűlölségünk elnémításával: azonban minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van. Mindent, amit élted folyta alatt arcod izzadásában gyűjtöttél; mindent, amit lángoló szerelemmel fűztél magadhoz, javaidat, kincseidet, házad népét és saját éltedet naponként és pillanatonként érette fel kell szentelned. Mert tudd meg: e szóban – haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége.”

“Törekedjél ismeretekre! De ismeretekre, melyek ítélet s ízlés által vezéreltetnek. E vezérlet híjával sok ismeret birtokába juthatsz ugyan, hanem ismereteid hasonlók lesznek a szertelen sűrű vetéshez, mely gazdag növésű szálakat hoz mag nélkül. Ítélet által rendbe szedett s keresztülgondolt ismeret ver mély gyökeret, s őriz meg a felűlegességtől; ízlés pedig adja azon kellemetes színt, mi nélkül a tudomány setét és zordon: mint a cellájába zárkózott remetének erkölcse.”

“Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: ez az első s elengedhetetlen feltétel. De erre még nem elég azon nyelvismeret, mely dajkánk karjai közt reánk ragadt; s azt hinni, hogy gyermekkori nyelvünkkel az élet és tudomány legmagosb s legtitkosb tárgyait is tisztán s erőben előadhatjuk, nevetséges elbízottság.”

“Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! – mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog. Tiszteld s tanuld más mívelt népek nyelvét is!”

“Fáradj a hazáért s ne tenmagadért; így nem leszen okod panaszkodni. Ki magáért fárad, gyakran csalatkozik; ki lelke erejét hazájának szenteli, annak tettei előbb-utóbb sikerrel koronáztatnak meg; s a siker felől az emberiség elismert haladása biztosít.”

“Minden egyes ember, még a legnagyobb is, parányi része az egésznek; s minden rész az egészért lévén alkotva: azért kell munkálnia is. Ki saját jóllétét egyetlenegy fő cél gyanánt űzi, nevetségessé teszi magát minden gondolkozó fej előtt.”

/Szemelvények Kölcsey Ferenc – Parainesis Kölcsey Kálmánhoz c. művéből/

A 30 Napos – 28. nap

Álmaid állása

Emlékszem, amikor óvodában, kiscsoportos kölyökként azt a feladatot kaptuk, hogy rajzoljuk le, mik szeretnénk lenni, ha nagyok leszünk, Én tanácstalanul körbenéztem, és jobb, sőt bármilyen ötlet híján lerajzoltam az egyik óvónőt. Vicces, mert ez az ostoba, minden kreativitástól mentes rajz a következő évre, amikor ugyanezt a feladványt kaptuk csak annyiban változott, hogy a képen a teremben a játékokat mindenféle iskolaszer váltotta fel. Aztán jött a következő év, majd a következő, és nagycsoportosként ugyanazt a “tanító nénit” firkáltam le, amit négy évesen.
Aztán jött az iskola, és az óvodás elképzelés nem változott. Legkedvesebb elfoglaltságaim közé tartozott, hogy magányosan rójam a köröket a szabad ég alatt, és fejben magazinokat és feladatos könyveket gyártottam. Arra is tisztán emlékszem, hogy amikor a “nagyoknak” (felsősöknek) terveztem gondolatban foglalkoztatót, nem tudtam, milyen nagyfiús/nagylányos feladatokat rakhatnék bele. 😀 De ügyesen megoldottam.
Teltek-múltak az évek, és mint minden iskolában, úgy nálunk is bevezették harmadik osztályos korunkra a fogalmazás órát. Ekkor vált igazi rögeszmémmé az írás. Emlékszem, hogy az osztályfőnököm jóvoltából minden éven legalább egy fogalmazásom bekerült a helyi magazinba. Akkor még nem értékeltem ezt, és fogalmam sem volt róla, hogy ez megtiszteltetés, de mára már hatalmas jelentőséggel bír, és nagy löketet ad lelkileg.
Ismét eltelt három év, és hatodik osztályos, tizenkét éves “nagylánnyá” cseperedtem. Eljött a pályaorientációs időszak előszele, és ki kellett töltenünk egy kérdőívet, valamint ha jól emlékszem, egy fogalmazást kellett írnunk a terveinkről a jövőre nézve, miben szintén a magyar tanári szakmát boncolgattam (az akkori magyar tanárom volt rám a legnagyobb hatással, támogatott, sok versenyre küldött).
Eztán jött egy bonyodalmasabb időszak, iskolaváltás, új tanárok, új közeg, és ekkor kezdtem végképp elfeketedni. Ugyan a magyar iránti szenvedélyem nem hagyott alább, mégis kicsit elkezdtem a kémia és a matematika irányába orientálódni (ezen két tantárgyat az igazgató tartotta, aki eszméletlenül értette a dolgát). A magyar tanáraim közül az ekkorinál (aki egyben az osztályfőnököm is volt) éltem a leginkább passzív időszakomat. Nem is értettem… Ha már egyszer egy ember magyart tanít és egy diák pont abba az irányba húzódik, melyik ostoba pedagógus kezdi el a gyereket a másik irányba lökdösni? Rejtély… Mindenesetre az elreálosodásom egyre nőtt, matek és kémia versenyekre kezdtem el járni egész szép eredményekkel magyar helyett, és a felvételi előtt megejtett pályaorientációs tesztemen az jött ki, hogy legyek KÖZGAZDÁSZ. Az állam leesett. És a vicc, hogy még fontolgatni is kezdtem…
De aztán meglepetésemre az osztályfőnököm beszélt anyámmal, és kérte, hogy ne induljak el azon a pályán, és ne abba a bizonyos közgázt oktató intézménybe felvételizzek. Bár akkora már nem volt kérdés, hogy hová felvételizem (óvoda óta abba az iskolába és osztályba készültem, ahová most járok), és félig dacból, félig ostobaságom iránti bosszúból, s részben a hirtelen feleszmélésem következményeként felvételiztem a jelenlegi iskolámba. Akkora már tiszta szívből gyűlöltem a reál tantárgyak minden formáját, ami azóta is fennáll (meg is látszik a jegyeimen, sajnos), és a szomorú, hogy a múlt igazolja, hogy ha akarnám, tudnám én az összes tantárgyat, de ez az elvekből fakadó, keserű gyűlölet nem engedi át az információkat a tudatom falán. Ezzel ellentétben egy kétszáz szavas angol dolgozatra elég egy szünet óra előtt felkészülés gyanánt, de a fizikát egy évig is tanulhatnám egyfolytában, sosem ragadna meg.
Nos, visszakanyarodva. A felvételi azt tükrözte, amire számítottam: majdnem maximális pont magyarból, siralmasan minimális matekból. De nem érdekelt, tudtam, hogy ez így van jól, és céltudatosan adtam be a felvételi kérelmemet a mostani iskolámba – és csak abba. Máshová nem is felvételiztem, bár ha nem jött volna össze, az egyik gimi magyar szakát, egy másik spanyolját, a jelenlegi angolját vagy egy negyedik média szakát céloztam volna meg.
Igen, egy ideig az újságírás is imponált nekem, de ez körülbelül addig tartott, amíg rá nem eszméltem, hogy hopsz, ez média. MÉDIA. Hányinger.

Tehát a konzekvencia: ha négy éves koromtól a mai napig kizárólag a magyar nyelv és irodalom, valamint tanári szakma az, ami fantomként kísért és képtelen elhagyni engem, akkor ez már jelenthet valamit.
Illetve… Van még egy munka, amit örömmel végeznék (titkos álmom), de az nem publikus.

Meg Nem Értett Művészet.

Üdvözletem.

Már biztos. Én is egy meg nem értett művész vagyok.

Erre az eddig is sejtett hátborzongató tényre február 17-én jöttem rá, amikor a drágalátos magyar tanárnőnk kiosztotta az irodalom órára előző héten beadott fogalmazásainkat.
Az volt a feladat, hogy kreáljunk egy olyan élménybeszámolót, miben A párizsi Notre-Dame egy kis szeletét kiragadva bemutatjuk a választott személy szemszögéből az eseményeket, és hogy mi játszódott le az adott karakter fejében. Három lehetőség volt: Quasimodo, Esmeralda és Cloude Frollo.
Én természetesen az utóbbit választottam.
Aki nem olvasta volna a könyvet (ahogyan Én sem, lol), annak annyit kell tudnia a muksóról, hogy a Notre-Dame esperese, Quasi nevelőapja. Morcos, utálja a nőket és a cigányokat, valamint szabadidejében alkímiával foglalkozik: egyszóval az az igazi mintapap.  Érdekes egyén, egy elég sötét és összetett lélekkel, ezért esett rá a választásom.
A jelenet, amit választottam jó alkalmat adott a filozofálásra. Cloude megbújik egy kis odúban az épület azon szobájának falában, ahová előzőleg Esmeralda és Phoebus (a katona, akit a lány szeret, az viszont csak meg akarja.. khm) randevút beszéltek meg. Amikor a nagy szerelmi vallomások közepette az eksönre kerül a sor, a pap előugrik, leszúrja Phoebust, majd elszalad.

Nos, én ezt elég kreatívan oldottam meg. Ahhoz képest, hogy hajnal háromkor keltem fel, hogy megírjam, és hajnal hatra lettem kész, a vártnál jobb lett, bár szinte vissza sem olvastam – a végére félholtan zuhantam ágyba, kihasználván a még rendelkezésemre álló fél órát az alvásra.
Igen ám, de a magyar tanárnőm nem túlzottan értékelte a Poe-ra hajazó fantáziámat. Nem gondoltam volna, hogy ilyen szűk látókörű, viszont azt pedig ő nem gondolta volna, hogy a burkolt lecseszése számomra olyan elismerés, amihez foghatót írott művemre még nem kaptam azelőtt.

“Jó, hogy felveszel egy stílust, de így…?
Pszichésen ragyogó, de dolgozatnak kissé bizarr!“

Szóval ez volna az én híres értékelésem. Érdekes.
Na nem baj, amiért kaptam rá két ötöst, meghagytam a tanár életét, és mivel ezzel erőt merítettem a további “pszichésen ragyogó, de dolgozatnak bizarr” íráshoz, így tulajdonképpen a szemtelen megjegyzés motivációs löketként is betudható.

Még az is lehet, hogy a fogalmazást is begépelem majd. Már ha érdekel valakit…

Zsákmány.

Üdvözletem.

Ahogy gondolom mindenki észrevette, az utóbbi időben eléggé elkanyarodtam mind a saját életemet, mind a szubkultúrát taglaló bejegyzésektől, és kezdtem nagyon rákattanni a kihívásokra. Mivel szeretem az ilyen kérdezz-felelek dolgokat, ezért eszemben sincs visszaszorítani ezen igényeimet, de úgy döntöttem, hogy mellékesen folytatom a többi témát is. Szóval kicsit kanyarodjunk vissza Nobilishoz…

A tegnapi nap elég érdekesre sikeredett. A gondok már akkor sejtetni kezdték magukat, amikor elhangzott a bűvös mondat: menjek apámmal füzeteket, és egyéb iskolaszereket venni.
Tudtam, hogy ebből jó ki nem sülhet, nagy nehezen mégis rászántam magam, gondolván, hogy maximum ha megelégelem a dolgokat, majd fölszállok egy buszra, vagy beülök valahová. Azonban szerencsémre ilyen probléma nem adódott, egész jól viselkedett magához képest (azért voltak incidensek finoman szólva, de az már mellékes). Azt a füzetkeresési procedúrát azonban látni kellett volna… Tudva lévő, hogy rettentően, de valami hihetetlen módon válogatós vagyok, szóval általában ha egy füzet mintája tetszik, akkor nem elég jó minőségűek a lapok a számomra (mert ugye én mindent szétnyúzok… a füzeteim általában darabokban végzik, pedig nem is akarattal tépem el őket) vagy fordítva, de ha valami csoda folytán a minta és a minőség is megfelelne, akkor rápillantok az árára, ami villámcsapásként hat rám. Mert nem, egy füzetért akkor sem adnék ezer forintot vagy még többet, ha képes lenne arra, hogy angol keringőzzön, miközben mandarinul énekli az örömódát. (Na jó, akkor talán… :D) De tényleg, némely boltban olyan irracionális árakkal találkoztam, hogy te szent ég…
Visszakanyarodva. Az első bolttal nem volt szerencsénk füzet-téren (egy matekot azért sikerült beszerezni), viszont apámra sikeresen rátukmáltam egy Helyesírási Tanácsadó című könyvet. Kemény kötés, sápadt kakaószín, kincset érő tartalom – szóval nagyon elnyerte a tetszésem. (Könyvek terén már most spajzolok az egyetemre.) Még három másik nyálcsorgatós “tanulós” könyvet is kinéztem, úgyhogy lehet, hogy a Gyűrűk Ura beszerzése újra el lesz tolva egy hónappal. Kár… (Pozitívum: az Üvöltő szelek 1000 forintra van leárazva!)
A második bolthoz fűztem a legnagyobb reményeket, sajnos hibába. Aztán jött a harmadik bolt – nem nyert. Negyedik bolt – nem nyert.
És akkor elérkeztünk ahhoz a bizonyos sokadik bolthoz. Ismertem már, amióta megnyitott – hatalmas választék minden téren, írószer, játékok, ajándékok, dekorcuccok, édességek, háztartási mütyürök, és minden, mi szem-szájnak ingere. A füzetes polcokhoz lépve örömmel pillantott meg, hogy a készletben több fekete példány is megfordul. Végigmentem előttük, és már szemmel kiszúrtam, hogy megint sikertelen az akció. Én már rég beletörődtem, hogy majd eljövök magam vagy barátnőimmel, de semmiképpen sem apámmal, s majd akkor bevásárolok. De némi frusztrációt okozott a számomra, amikor láttam, hogy apám egy fekete-rózsaszín Hello Kitty-s füzetet emel a magasba, megkérdezve, hogy az megfelelne-e. És nem, nem viccelt. Mikor finoman éreztettem vele, hogy húzzon a francba, akkor jött a másik remek monológ, hogy ő látott egy fekete Michael Jackson-osat is, és az nem lenne-e jó. Ismét nem viccelt. Már téptem a hajam, mikor menekülést remélve elviharoztam egy másik polchoz, és ott megpillantottam egy terméket. Gyönyörű, sötétzöld, kemény bőrkötésű kis notesz, amiben van naptár névnapokkal és sok jegyzetnek való hellyel, Magyarország és Budapest térkép, holdnaptár, horoszkópnaptár, telefonkönyv… Szóval minden szépség-jóság. Mindez 50, ismétlem 50!! forintért. Vettem is egyet anyámnak rögtön. Aztán nagy nehezen kikecmeregtünk a boltból, és benéztünk még a Tesco-ba is. Oda már zéró reménnyel indultam, de amíg apám valamerre elidőzött, vettem három tök jó pici könyvet. Az egyik magyar történelmes, a másik helyesírási, a harmadik biológiás, és teljesen jól összefoglalják a fogalmakat, szabályokat, történéseket. Darabja 160 Ft volt, szóval megint jó üzletet kötöttem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 
Ez lenne a matek füzet (bocsánat a képek minőségéért, este készültek).

 

 

 

 

 

 

 

 

 
Ez pedig a könyv volna.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

És az én kis (olcsó) drágaszágaim.

 

Kiejtett kincsek.

Üdvözletem.

Nem tudom, hogy még meddig tervez sanyargatni minket ez az embertelen időjárás, de remélem, hogy nemsokára megunja. Fél nyolc, borús égbolt, és most is 37 fok! Döbbenet. Sajnos a meleg nem tesz jót a fejemnek, ami majd szét robban. Ez bosszantó.
De! Az eget már bíborszín villámok szeldesik, ami jó jel. Remélem, hogy a várva várt vihar végre tombolásra készen áll.

 

A régóta ígérgetett fűzős felsőről még mindig nem készült egy normális kép.
Sebaj. Vigasztalásképpen itt egy illusztráció, élőben is ugyan ilyen.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egész csinos, bár tényleg nagy rám. De megoldom.

 

Hajnalban olvasgattam egy olasz szöveget, és arra az elkeserítő tényre kellett ráeszmélnem, hogy felejtek! Ezért ma meg is rendeltem egy olasz-magyar magyar-olasz kisszótárt. Mert a netes fordítóra sem lehet mindig számítani…
Szerintem csodaszép nyelv. Egyáltalán nem bánom, hogy anno belefogtam a tanulásba. Ugyan sokat kell még fejlődnöm, de időm az van. A könyv/gép előtt magolásnak egyébként sem vagyok híve, szerintem sokkal célravezetőbb élesben, esetemben Olaszországban szerencsét próbálnom és szednem az igéket. Ha összejön, később ki is megyek dolgozni.
Ha tehetném, világot látnék. (: Már több véleményt hallottam, miszerint az olaszok nagyon barátságosak. Mondjuk olyat is, hogy előszeretettel lopnak a turistáktól… Bizonyára embere válogatja. Ilyen szempontból a mi mélyen tisztelt drága Magyarországunk sem magaslik ki a sorból, hogy szépen fogalmazzak… A legtöbb ember elég apatikus, ha külföldivel hozza össze a sors az utcán. De ez csak személyes vélemény.
Szívesen beszélgetnék egy olasszal, és végre nem angolul. Habár az itáliai népség szörnyen hadar, azért kipróbálnám… Biztos megszokható.
Amikor Erdélyben jártam, teljesen furcsán érintett, hogy még a Mc’Donald-os kiszolgáló sem tudott angolul. Az pedig külön szégyen, hogy székely létére magyarul sem! Amikor három éve Lengyelországban voltam, ott simán társalogtam angolul már a fiatalokkal is, nem volt probléma. A mai világban alap, hogy legalább egyetlen egységes nyelve legyen az embernek. Praktikus.

Nyelv terén is kimondhatatlanul örülök magyar mivoltomnak. (: A világ leggyönyörűbb nyelve (véletlenül sem volt benne elfogultság). Színes, érzelmes, kifejező. És egyedi. Örülök, hogy nem felkapott, hanem a mi ritka értékünk.

De jaj, mennyit szövegeltem már!? Elnézést.