The 30 Days Goth Challenge – 3. nap

3. nap: Mikor kezdtél “elgótosodni” ruhaügyileg?

Ahogy az első nap kérdésénél említettem, 12 évesen megkaptam életem első “igazi” (nem ünneplő) fekete nadrágját – ami még mindig megvan -, és onnantól kezdve nem volt megállás. Először vegyesen jöttek a fekete-lila-szürke-fehér felsők, hogy anyámat apránként hozzászoktassam az “átalakulásomhoz”, majd a fekete kiszorította a mezőnyből a többi színt. Persze először jutott nekem is a szörnyülködő reakciókból bőven. De aztán szépen fokozatosan hozzászoktak az emberek, és már anyámnak is kezd leesni a tantusz, hogy ez nem egy “Majd kinövi!” típusú őrület.
Viszont kijelenteni, hogy mára teljesen goth lett a ruhatáram, dőreség volna. Azt kell, hogy mondjam, hogy szerintem sosem lesz egy igazi, nekem tetsző készletem, legfőképpen a pénzhiány miatt. Ha kicsiny tőkéhez is jutok, általában másra verem el (mostanság főleg könyvekre), így a ruhatáram csak lassan (de biztosan) bővül.
A gyerekkori, színes gönceim is megvannak még – igaz üzemen kívül -, mert sajnálom őket kidobni. De ha új ruhát szerzek be magamnak, az az esetek 100%-ban fekete, és igen, “goth-os”. (Idióta szó.)

Reklámok

A legmélyebb inspiráció.

Üdvözletem.

Két dolog van az életben (igazából több, de ezek a legérdemlegesebbek), amiket egyszerűen nem vagyok képes eltűrni, de legfőképpen megbocsátani.
Ez pedig az árulás és az, ha valaki meg akar vásárolni engem.
Sajnos mindkettőben volt már részem. De tegnap, sőt leginkább ma döbbentem rá arra, hogy az egész jövőképem egy hatalmas undorító, de legfőképpen hazug képmutatásra épül, s ráeszméltem arra is, hogy éppen ezért gyökeresen változtatnom kell.

A szilárd és megingathatatlan terveim, mik valljuk be, meglehetősen nagyszabásúk – de mi értelme lenne kicsiben tervezni? -, még mindig ugyanolyan formában, kristálytisztán lebegnek az elmém képzelt  “Mit kell elérned az életben?” feliratú parafatábláján. A sors kegyetlen csattanójaként azonban az eddig is homályba merülő körülmények, a fontos és elkerülhetetlen részletek jelenleg még inkább, körülbelül százszorta  fakóbbak, mint eddig.
Mégis, felcsillant előttem egy új, fényesebb, de sajnos sokkalta rögösebb út. Rengeteg újsütetű instrukcióval futottam össze, mik a jövőképem mérföldekkel magasabb szintre emelték. A bökkenő csak az, hogy a friss ideák egy egészen új – valljuk be,  költségesebb és jelenleg még kivitelezhetetlennek tűnő – élet lehetőségét tárják elém, minek megvalósításához hihetetlen mennyiségű kitartás, szorgalom és türelem kellene. Csak az sajnos nekem nem áll birtokomban.
Az a probléma, hogy a “muszáj nagy úr”, így maga a sors ultimátumát kell fontolóra vennem:
Leragadok a régi kis világomban, ahol feledésbe merül az erkölcs, a jó, az emberség, a saját személyiségem és értékeim, és amin szemem felnyitásának tempójával egy ütemben rohamosan kezdek túlnőni, vagy nyitok az új felé, megkeresem a saját utam egy teljesen más közegben, és levedlem a régi énem egy szemétbe illő darabkáját?

Természetesen első olvasásra mindenki a második verzió mellett döntene. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű (mert miért is lenne…). Hogy kicsit félbehagyjam a ködösítést, elárulom: egy teljesen új városról, és minden ízben új életmódról beszélek.  Mindez remek és izgalmas váltásnak tűnik, mégsem könnyű – elvégre itt élnek a szeretteim, ide köt a múlt azon része, amit becsülök. De ez sem fog visszatartani.

Nothing can stop me anymore!

A Viszlát Ében Project.

Üdvözletem.

Korán kelés, vásárolgatás (barkácsáruházat is beiktatva, ahol csorgattam a nyálam a szebbnél szebb csillárok, csempék,  függönyök után, hmm), napon olvadozás, egy temetés, és nem kevés rosszullét tette érdekessé a mai napomat.
Nem volt elég, hogy a parasztbolondító (milyen költői jelző) melegben otthon hagytam a naptejemet, nem… Már szépen bekészültem, hogy jaj, akkor majd én végigállom a szertartást, erre (sosem voltam allergiás) valami átkozott gaztól elkezdtem fulladozni, két – szó szerint két – másodpercenként ásítási kényszerem volt, bekönnyeztem, folyt az orrom, elgyengültem, majdnem összeperegtem, remegtem és fájt a fejem. Szóval be kellett ülnöm a kocsiba, ami elég kellemetlenül ért, hiszen szerettem volna végignézni a temetést. Habár az ipsét nem ismertem…

De most koncentráljunk kicsit a bejegyzés címére.
Korábban már tettem említést a hajam makacsságáról és rakoncátlan színvilágáról, valamint a Colour B4 készítményről. Nos, nálam ők alkotják a Viszlát Ében Project-et.
Fejlemény az ügyben: ma megvettem az említett csodaszert! A leírás szerint az alkalmazása elég bonyolult – szegény anyám, muhaha -, de ez nem tart vissza.
Imádkozzatok, hogy a következő bejegyzésre kiszőküljek!

22:55
Na, elvégeztük a procedúrát. Huh…
Miután a pepecselős ANGOL (a magyar teljesen máshogy írja le a folyamatot – helytelenül) útmutató szerint megcsináltunk mindent, én a vizes hajamat nézve csak szörnyülködtem. Sajnos eléggé deja vu érzésem támadt, mert a töve platinaszőke, az alja fekete lett…. -.-”
Vagyis akkor annak tűnt. Aztán anyám megszárította, és láss csodát! A hajam barna, enyhe túlzással sötétszőke. (: A töve icipicit világosabb, de egyébként teljesen jó lett! Még egy használat után szerintem rendesen lehozza.
(Basszus, az összesen 7.000 Ft(!!!) lesz. o.O Na nem baj, a következő adagot anyámmal fogom kifizettetni, mert fogy a pénzem.)

Szóval elég költséges és hosszú folyamat, de mindenképpen megéri! Elkeseredett sorstársaim, fogjatok bele bátran. (: Akit érdekel a dolog, vagy szimplán bizonytalan, az kérdezzen kommentben vagy e-mail-ben.

És végül, de nem utolsósorban készültem Nektek egy kis esti mesével. Ugyan nem vagyok a közhelyek híve, ezt mégis megmosolyogtam, és tanulságosnak vélem:

Az eset egy vidéki postahivatalban történt karácsonykor.
Az egyik postás, aki szortírozta a küldeményeket, egy
különös címzésű levelet talált: Istennek
Nem bírta ki, hogy ki ne bontsa. Körülállták munkatársai
és elérzékenyülve olvasták a különös levelet, amelyben ez állt:

“Kedves Isten, segíts rajtam! Kisnyugdíjas néni vagyok,
tegnap a buszon ellopták a pénztárcámat az utolsó
10.000 forintosommal, és holnap karácsonyi vacsorára hívtam
a barátnőimet, de így még száraz kenyérrel sem tudom
Őket megkínálni. Nem tudom, mi lesz…”

A postások összenéztek, mindenki a zsebébe nyúlt,
és sikerült összedobniuk a néninek 9.260 Ft-ot,
amit még aznap kézbesített egy kollégájuk.
Várták a választ…
Meg is érkezett, az alábbiakkal:

“Kedves Istenem! Csoda történt! Köszönöm Neked! Megtartottam
a vacsorát és csodálatosan sikerült az este. A barátnőim tátott
szájjal hallgatták a történetemet. Nagyon hálás vagyok!
Köszönettel:
Marika néni

Ui.: Nem tudom, tudod-e, hogy a 10.000 Ft-ból csak 9.260 Ft
volt a borítékban… De hová lett 740 Ft?
Biztos azok a rohadékok voltak a postahivatalból,
és levonták a postaköltséget!”